„Mindig is érdekelt a kolbász. Annak a mítosza, hogy egy döglött állatot a saját végbelébe dugunk fel, és ezt meg lehet enni.”

Eme sorokban foglalja össze Anders Thomas Jensen második egész estés filmjének, a 2003-as Zöld hentesek egyik főszereplője a hentes-lét életfilozófiáját, miközben kéjes boldogsággal szolgál ki egy vevőt, aki éppen a bolt specialitását, a „kóbászt” várja a filozofáló tulajdonostól.

„Mindig is érdekelt a kolbász. Annak a mítosza, hogy egy döglött állatot a saját végbelébe dugunk fel, és ezt meg lehet enni.”

Eme sorokban foglalja össze Anders Thomas Jensen második egész estés filmjének, a 2003-as Zöld hentesek egyik főszereplője a hentes-lét életfilozófiáját, miközben kéjes boldogsággal szolgál ki egy vevőt, aki éppen a bolt specialitását, a „kóbászt” várja a filozofáló tulajdonostól.

És valóban, hentesnek lenni sokkal több annál, mint húsvágó bárddal odacsapni a mócsingra. Hentesnek lenni életforma, melynek legelemibb összetevője a páclé. Éppen ez a fundamentum és a kiállhatatlan ideológus főnök juttatja odáig Svendet (Mads Mikkelsen) és Bjarne-t (Nikolaj Lee Kaas), hogy sutba dobják az alkalmazotti státuszukat és főnökük orra alá fricskát nyomva saját vállalkozásba kezdjenek, melyet a kezdeti kudarc után nem az arany betűkkel nyomott névjegykártyákra kiélezett marketingstratégia, hanem egy fatális véletlen tesz elsöprően sikeressé. Csakhogy míg szóróanyagból gyerekjáték az utánnyomás, a véletlenül felfedezett slágertermékből korántsem olyan könnyű napról-napra frisset biztosítani a kígyózó sorokban várakozó vásárlóknak. Így aztán Svendnek és Bjarnénak fel van adva a lecke, de a két kényszervállakozó az előremenekülést választja, a szerencsét eztán pedig már ha kérnék sem szegődne el mellőlük.

Amikor megkérdezték a film főszereplőit és rendezőjét arról, hogy miről is szól ez a film, némi töprengés után olyan válaszok születtek, hogy "a szeretetől", "két emberről, akik hisznek önmagukban" vagy éppenséggel nemes egyszerűséggel annyi, hogy "két hentesről". Snasz replikák, de igazak. Svend és Bjarne története nem a húsfeldolgozó ipar propagandafilmje és/vagy sikertörténete, hanem két, a társadalom perifériáján élő, egymásba kapaszkodó baráté, akik az eddigi életükben átélt traumák hatására a másik támogatásában vagy a munkában keresik a sikert, a pozitív visszajelzéseket és a lehetőséget, hogy végre ők is lehessenek valakik. Persze, ebben a filmben a társadalmat arctalan és nevenincs vevők képviselik csupán, hiszen szinte minden szereplő az átlagembereknek fenntartott szőnyeg szélén áll és a lábujjuk hegye éppen csak kívülről érinti a képzeltbeli szőnyeg rojtjait.

De mondhatom ezt sokkal egyszerűbben is, ebben a filmben – a szó pozitív értelmében véve, hiszen ne felejtsük el: egy komédiáról beszélünk – senki sem normális. És ez a mi szerencsénk! Ennek köszönhetjük a temérdek képi és verbális poént, előbbiből többszöri megnézésre is találunk még újat – az üzlet megnyitásakor az úton átslisszoló fekete macska megvan? –, utóbbiból sajnos a magyarításnak köszönhetően feltételezhetően több is vesztett erejéből, de a nem kevés maradékon is gurulva fogunk nevetni, hiszen a Zöld hentesekben még az iskolai bántalmazásokról is úgy beszélnek a főszereplők, hogy a nézők azt is inkább komikusnak, mint tragikusnak fogják tartani, hála a kellő irónikus komolysággal megírt párbeszédeknek.

Svend, Bjarne, Eigil, két nő, egy kattant ex-főnök, egy különc pap, egy zsiráf, a kóbász és a páclé. Szeretet, szerelem, elfogadás, tolerancia,elégtétel, siker. Kulcsszereplők és kulcsszavak egy filmből, melyről poéngyilkolás nélkül nagyon nehéz bármit is írni, és amit kihagyni egyszerűen vétek lenne. Bár vegetáriánusok azért gondolják meg...

kövess minket facebookon!