Egy ilyen élmény után géppuska módjára kéne szórnom a szavakat, mégis jó ideje csak ülök itt és elmélkedem. Nosztalgiázom. Felidézem azt a kort, melyben a hősök előbb érkeztek a trafikban megvehető fényes fényképek, 8 Ft-os képregények, német kamionosok által levetett magazinok kivágásai és a puszta szóbeszéd formájában, mint tényleges valójukban - már ha a sokszorosan másolt, trackingelő hibákkal teli, tájszólásos alámondással felvértezett videokazettát tényleges valónak tekinthetjük. A legnagyobb ereje a szóbeszédnek volt, amely minden bodycountot és minden izomzatot megsokszorozott, s mégis, mikor a fatörzset a vállán utaztató Arnold vagy az olajosra kent testű, elképesztően nagy mordállyal feszítő Stallone végre a saját szemünk láttára szántotta fel a fél világot, bizony nem éreztünk csalódást, sokkal inkább eufóriát. Szép világ volt ez. Sokáig hiányzott, s a THE EXPENDABLES-nek hála most végre újra meglátogathattam.
Egy ilyen élmény után géppuska módjára kéne szórnom a szavakat, mégis jó ideje csak ülök itt és elmélkedem. Nosztalgiázom. Felidézem azt a kort, melyben a hősök előbb érkeztek a trafikban megvehető fényes fényképek, 8 Ft-os képregények, német kamionosok által levetett magazinok kivágásai és a puszta szóbeszéd formájában, mint tényleges valójukban - már ha a sokszorosan másolt, trackingelő hibákkal teli, tájszólásos alámondással felvértezett videokazettát tényleges valónak tekinthetjük. A legnagyobb ereje a szóbeszédnek volt, amely minden bodycountot és minden izomzatot megsokszorozott, s mégis, mikor a fatörzset a vállán utaztató Arnold vagy az olajosra kent testű, elképesztően nagy mordállyal feszítő Stallone végre a saját szemünk láttára szántotta fel a fél világot, bizony nem éreztünk csalódást, sokkal inkább eufóriát. Szép világ volt ez. Sokáig hiányzott, s a THE EXPENDABLES-nek hála most végre újra meglátogathattam.
Egy kis - időközben félig-meddig okafogyottá vált - OFF: A magyar filmforgalmazást egyre inkább rothasztó rákfenének köszönhetően a filmet úgy néztem meg, ahogy stúdiófilmet már rég: letöltött formában. Kiálthattok kígyót-békát, s higgyétek el, az elveimmel is meg kellett harcolnom, de végső soron kénytelen vagyok széttárni a karomat: egy ilyen korban már nem lehet így bánni azokkal a filmekkel, melyek már bemutató előtt kultikussá válnak. Nem azért, mert az internet teszi őket azzá (mint teszem azt, a SCOTT PILGRIM és a KICK-ASS esetében; nálunk mindkettő késett/késik s mindkettő meg is bukott/bukik), hanem az az örökség, amit magukban hordoznak. Ezeket a filmeket a legutolsó eldugott putriban is akkor kell bemutatni, mikor a Grauman's Chinese Theatre-ben, mert ezt a filmet a célközönség azonnal akarja, s ha nem kaphatja meg így meg így, akkor megszerzi magának úgy.
Természetesen nagyon jó lett volna egy olyan mozis közönséggel együtt bejárni ezt a tesztoszteron panoptikumot, amely már akkor együtt élt ezzel a bandával, amikor még nem beszélhettünk visszatérésről, mi több, el sem tudtuk képzelni azt, hogy ezek a fickók valaha is elmennek oda, ahonnan egyszer majd vissza kell térni. Jó lett volna óriási vásznon, eredeti képarányban (ez a screener szimpla widescreen, míg a mozis kópia cinemascope) és valódi térhatással látni a filmet, ugyanakkor kétségkívül jelentősen hozzájárult a nosztalgia faktorhoz a home video intim élménye, ám összességében mégis szomorú vagyok, hisz kvázi megloptam Sly-t, aki ezzel a produkcióval monumentális varázslatot hajtott végre. Gyerekké változtatott.
Vigyorgó, pre-pubertás kiskölyökké, akiről ezek a nehézfiúk pillanatok alatt mosták le az évtizedek alatt rárakódott cinizmust, aki megvető arccal néz a RottenTomatoeson olvasható értékelésekre, azokra, melyekkel más filmek esetében olyan könnyedén tud rezonálni.
De ezt a filmet nem lehet a többivel együtt kezelni. Ez egy olyan momentum, mi több: monumentum, amely csak egyszer következhet be, s hiába beszél Sly a folytatásról, az már nem lesz ilyen átütő erejű: egyszerre korszakos és nosztalgikus, átfogó és áthidaló; egy kibaszott macsó antológia. Maximum egy másik kibaszott macsó antológia.
Mert csámcsoghatnék itt napestig a THE EXPENDABLES gyengéin - a kiköpött szivarvégnél is érdektelenebb sztorin, a tőmondatokkal körbeírható karaktereken, céljaik, múltjuk és jövőjük hiányán vagy a gyakorta otromba trükkökön -, de az nem lenne fair azzal szemben, amit eme film 98 perce megtestesít: a pornó mellett a másik vegytiszta heteroszexuális férfi zsánert, az akciófilmet.
S Stallone filmje úgy kezeli ezt a zsánert, mint semmi más: önzetlenül és odaadóan, egyszerűen és bátran, teljes mellszélességgel szórakoztatva, s ami még nagyon fontos: kamerán innen és túl egyaránt jó hangulatot árasztva. Stallone saját testi épségét nem kímélve, keményen dolgozott ezen a filmen, mégis azt éreztem, hogy a forgatás minden közreműködő számára óriási nagy buli lehetett, s eme filmnek hála én is együtt mulathattam az utóbbi 30 év legfontosabb izomembereivel.
A humor általában testméretek és fegyverek körül forog, a dráma lényege mindig valami háborús sérülés (legyen az testi vagy lelki), az akciójelenetek pedig hihetetlen intenzitással, energiával és csonttörő lendülettel töltik be a vásznat. Minden ütésváltás érezhető, minden pisztolylövésnek nyoma van, s ha a ki- és bemeneti sebeket nem vacak CGI segítségével hívták volna életre (vagy holtra), akkor teljes lenne az örömmámor.
De így is legalább 99%-os.