Antal Nimród kitör a védelem gyűrűjéből, megforgatja az emberét, ziccer, és… hazagurít. Hm. A produceri kar elégedetten hátradől. A döntetlen garantált.

Antal Nimród kitör a védelem gyűrűjéből, megforgatja az emberét, ziccer, és… hazagurít. Hm. A produceri kar elégedetten hátradől. A döntetlen garantált.

A magunk részéről azonban inkább nyerni szeretnénk, ezért bízunk benne, hogy Nimród hamarosan csapatot vált. Új gazdát talál, amelynél szabadabban szervezheti a játékot, sutba dobhatja a catenacciót, s egyedi, impozáns támadásokat dirigálhat. Mert tud ő, de egyelőre a taktika gúzsba köti. A low-budget Vacancy abszolút nézhető volt, egy klasszikus zsáner megmikrózása, tip-top rendezésben: sallangmentes antré. Vártuk a megérdemelt jutalmat, a rendezőt leláncoló béklyók  feloldását. Hiába, a Szállítmány még rabigában készült.

Az előző produkcióhoz képest anyagiakkal valamivel gazdagabban meghintett Armored kiváló felütéssel nyit: a Hollywoodban már erősen lelakott rendőri hivatás és az egyéb civil foglalkozások közül kikapja a fél-militarista biztonsági őrök rendjét - no nem a postákon melegedő nyugdíjas őröket, vagy a szórakozóhelyek bejárataiban terpeszkedő sudribunkó kidobókat, hanem a nagyobb kocka készpénzzel furikázó pénzszállítók kasztját, a hivatás krémjét, mondhatni -, majd felkergeti őket a színre, megszervezni az ősi bűntényt, nevezetesen ellopni a rájuk bízott jószágot, farkasok támadásának álcázván a dolgot. Ha az alaptörténet nem is farol a fantáziába, van benne kraft: alvilági cápák között cikázó böszme páncélautók, alap kommandós kiképzéssel felvértezett veteránok, vaskos dialógusok: eszményi terep a némi moralitással megszórt akciózáshoz. Ehhez vegyük hozzá  Antal Nimród vitathatatlan tehetségét és az impozáns szereplőgárdát, Dillon-t, Fishburne-t, Renót meg az aprót, és tegyük fel a kérdést is egyben: vajon mi ment meg egy ilyen projektet az A-listás blockbusterré válástól?

A kompromisszum. A kompromisszum az elszabott szkripttel, melyben a producerek az ígéretes zúzás helyett kamaradrámában látták meg a megtérülési ráta maximalizálásának kulcsát, s melynek érdekében nem átallottak kevesebbet íratni, mint egy trendi iraki veteránt, a tervbe becsúszó szokásos gikszert, majd a lejtőn már megállni képtelen antihősöket. A cselekmény fő szála egy pánikszoba és a mexican standoff ingerszegény frigyére fűzetett, mely házasságból erőltetett jelenetek, koncepciótlanul vezetett szereplők, és bántóan kierőszakolt alibi-akciók születtek, születhettek csak. Ha dráma, álljunk bele rendesen, de ha akció, szóljanak időben, s nem fogom keresni a szereplők dimenzióit. Itt pontosan az történik, hogy az egyik műfaj a másik elől veszi el a helyet és időt, és az soha sem jó, ha franciakrémesre készülvén parajt tesznek eléd, amiről kiderül, hogy szójaízű. És ekkor az sem vigasztal ám, hogy a chef amúgy érti a dolgát…

Nimród is érzi, hogy ez így vékony, de a perc alatt szétcsúszó Dobbs, vagy a meglepetésekkel szolgáló Palmer karakterének kidolgozására nincs idő. Cselekedeteik, viselkedésük ezáltal művi és ad-hoc. A kismalac házikója előtt toporzékoló tökösebb farkasoktól sem futja sokkal többre: hízelegnek vagy fenyegetőznek, miközben a szorult helyzetben lévő ’good guy’ Tom és Jerry szellemét idézi a vászonra, meghúzgálja a bajszukat és az orruk elől lopja el a sajtot. Márpedig a szívünk mélyén mindannyian rühelltük Jerryt.

Elkalandoztam. Antal Nimród kiváló és tehetséges rendező. Tudom, hogy rutinmunkákat kell letenni az asztalra, mielőtt az ember szabad(abb) kezet kap, és ilyen értelemben az Armored teljesíti is a célját. Abban sem vagyok biztos, hogy az adott körülmények közepette ezt lehetett volna jobban, ügyesebben is csinálni. De egy közepes alá filmről azért írjuk le, hogy közepes alá, s ne csak azt, hogy átment.