Manapság, amikor a forgalmazók már a megjelenés előtt kultfilmnek titulálják saját terméküket, jól esik visszaemlékezni arra a korra, melyben még jelentett valamit ez a szó. A kult a reklámzsargon része lett, kiveszett belőle az a titokzatosságot és minőséget sugalló jelentés, mely a közönség által elfeledett és a kritikusok által megrugdosott, majd mindkettő által újra felfedezett filmekre utalt.
A Performance emberesen kapott a rúgásokból: az orgiákból és drogos hallucinációkból álló forgatás után a tesztvetítéseken székek közé hányó közönség jelezte a Warnernek, hogy rossz lóra tettek. A stúdió egy második Hard Day’s Nightban bízva adott zöld utat a projektnek: Mick Jagger akkori ügynöke kereste fel őket a forgatókönyvvel, melyet egy másik kliense, Donald Cammell írt. A londoni alvilág bugyraiban jártas Cammell személyes élményeit és a kor rockzenével, lázadással és drogokkal átjárt szellemét hívta segítségül a film megírásában, melyet nem volt hajlandó más kezébe adni: a korábbi szkriptjeiből készült mozik forgatásáról sorra dobatta ki magát, miután kifakadt a munkája megszentségtelenítése ellen, amit szerinte a kontár rendezők végeztek, így a tapasztalatból tanulva csak saját magát fogadta el direktorként.
Szerencséjére Jagger neve elég biztosíték volt a Warnernek, így kezdetét vette a forgatás a világ legamatőrebb stábjával: az elsőfilmes Cammell mellett társrendezőként az operatőrnek nagyszerű Nicolas Roeg tevékenykedett, de rendezői tapasztalata neki sem volt, mint ahogy Jaggernek is ez volt az első próbája a színészettel, producerként pedig Sandy Liebersont, a már említett ügynököt sikerült leszerződtetni: az ő munkája annyiból állt, hogy távol tartotta a stúdiót a forgatástól, melyen minden egyes közreműködő drogokkal kelt és feküdt.
A főszerepet alakító James Fox volt az egyetlen, aki már tudta, mit csinál, de hamarosan ez is megváltozott: az addig művelt angolokat alakító színésznek nem volt könnyű átállni a londoni gengszter cockneyt beszélő karakterére, ezért Cammell a forgatás kezdete előtt elküldte néhány ismerőséhez, akik bevezették az alvilágba. Fox teljesen megváltozva tért vissza, de ez az élmény sem készíthette fel a következő hetek pszichedelikus horrorjaira: a Performance forgatása után több, mint tíz évig nem ment kamera elé.
A körülmények meg is látszanak a kész alkotáson. Az ingadozó tempó és a néhol bizonytalan eszközhasználat (Cammell semmit sem bízott a véletlenre, így az egész filmből over-the-top audiovizuális tobzódást csinált, mely azonban Roeg munkájának köszönhetően valóban lélegzetelállító) a rendező tapasztalatlanságát tükrözik, a film egy bomlott elméhez hasonló szabdaltsága pedig a folyamatos tripek következménye lehet.
Cammel számára fel volt adva a lecke: nehéz volt olyan filmet alkotni, mely feledtetni tudja a készítés körülményeit. A hallucinogének által alakított forgatókönyv végső formájában a volt munkaadói elől menekülő behajtó egy visszavonult rocksztár villájában húzza meg magát (Jagger számára nem volt megerőltető első szerepe, nagyjából önmagát alakította). A két, eredetileg ellenségeskedő férfi fokozatosan kerül egyre közelebb egymáshoz, míg végül nem is lehet megkülönböztetni őket – a másikban fedezik fel önmagukat. És erről szól a Performance: az identitásról. A keresés kilátástalansága, a megtalálás öröme és a veszteség tragédiája mind ott rejlik benne.
Már maga a cím is kulcsfontosságú: a szóban forgó előadást lehet a film második felében használt gombák által előidézett hallucinációkkal tarkított pszichedelikus utazásokra is értelmezni, de leginkább a két főszereplő által képviselt életmódok – a kemény, maszkulin gengszter, illetve a feminim, kötetlen művész – és ezen keresztül az élet színjátékszerű külsőségeire utal. A film emellett tele van Borges-i jelképekkel. A minden helyszínt és snittet betöltő tükrök folyton önmagukkal szembesítik a karaktereket (Roeg képei helyenként lélegzetelállítóak). 
A zene is kiválóan szolgál akár atmoszférateremtő, akár elidegenítő szerepet, a kísérteties, sokszor disszonáns hangjegyek és a rockandroll ritmusok katonásan váltják egymást, a zenei és tartalmi csúcspontban pedig Jagger az identitáskrízis megoldását színesíti egy dallal.
Nem lehet szó nélkül elmenni a markáns homoszexuális szubtext előtt: az izmaiból élő Chas homofób nézetei hangoztatásától a hosszú ruhák és paróka viseléséig, valamint a másik férfival való egyesülésig jut (a ház lakóinak szabad szexuális nézeteit látva nem kizárt, hogy testi szinten is), Michéle Breton karakterének pedig lelkesen jegyzi meg az ágyban kisfiús voltát.
Ironikus módon a film legemlékezetesebb húzásainak egy része a Warner kétségbeesett változtatásainak következménye: a stúdió kétségbe volt esve, mikor kiderült, hogy a húzónév a film második feléig nem tűnik fel, ennek hatására kontextuson kívül néhány pillanatra bevágták a gengszertörténetbe az éppen falat festő Jaggert, ezzel tovább erősítve a film pszichedelikus atmoszféráját.
Az első és egyben utolsó tesztvetítés tanulságos volt: a mozi a feléig sem jutott el, mikor a Warner illetékesei leállították a filmet és mindenkinek visszaadták a pénzét. Az űrlapokat ki sem osztották, de az aznapi ebéd maradványai a székeken mindent elárultak a fejeseknek: a film bemutatóját határozatlan időre törölték, a stúdió egy ideig azt fontolgatta, hogy jobban jár, ha elpusztítja ezt a celluloidszörnyet – végül túlélte. Mikor két évvel később végre bemutatták, a kritikusok nem tudtak mit kezdeni vele, egy részük szerette, míg mások értéktelen mocsokként aposztrofálták. Ma minden idők legjobb brit filmjei közt tartják számon.
Ennyit számít az idő. A Performance máskor nem születhetett volna meg, általános kinyilatkoztatásai ellenére is túlságosan formálta az aktuális szellem, de épp ezért saját korában nem találhatta meg helyét, túlságosan is avilági, túlságosan is rémisztő volt, és bizonyos szempontból még ma is az. Közel negyven év távlatából visszanézve nem az erőszakos gyilkosságok és nem is az explicit szexjelenetek kavarják fel az ember gyomrát, hanem az, amit a film rólunk és önmagunk törékenységéről mond. Gondolkodjunk csak el Chas sorsán: hogyan bízzunk másokban, ha magunkat sem ismerjük? Ezt a félelmetes kérdést teszi fel nekünk ez a mozi.
A Performance annyira kegyetlen film volt, hogy senkit sem hagyott elmenekülni hatása elől: a főszereplő vallásos megszállott lett és felhagyott a színészettel. Anita Pallenberg, miután a teljes Rolling Stoneson végigment, egy heroin addikcióval és emberölés vádjával kellett, hogy megküzdjön.
Donald Cammell pedig soha nem volt képes helyreállni a film után: karrierje még el sem kezdődött, mikor már lejtmenetbe került, tehetségét néhány közepes filmre pazarolta, míg végül 1996 áprilisában elege lett az egészből, és meghúzta a ravaszt. Az ő performansza 62 évig tartott.