Kulturális örökség ide vagy oda, egyszer mindent fel kell újítani, különben bedől az egész. Zúgolódhatnak az őstrekkerek, ahogy klingon maszkjuk által polarizált torkukon kifér, de a STAR TREK franchise a NEMEZIS-t követően tetszhalott állapotba került, s csupán egy teljeskörű generálszerviz menthette meg. Szóval, ha nincs ráncfelvarrás, nincs STAR TREK se.

Még szerencse, hogy a Paramount egyik házi csatlósát JJ Abramsnek hívják, aki jó 30 évvel ezelőtt a nagymenők által pályaszélre küldött kiskópéként falta a popkultúrát - igaz inkább a STAR WARS-ot, de még neki is borsózott a háta, mikor Ricaldo Montalbannak hála kiteljesedett Khan haragja az eddigi legjobb egészestés TREK-ben, az izé... THE WRATH OF KHAN-ban. Ugyan elsősorban Zack Snydert szokták vizionáriusnak címkézni, de nem őt kérték fel a Wirednél vendégszerkesztőnek, hanem az igazi jövőlátó Abramst, aki előbb az ALIAS-szal, aztán a LOST-tal gyártott médiavihart és -szenzációt a tévék képernyőjén, majd letudott egy tömör-gyönyör franchise-epizódot (a jócskán alulértékelt M:I III formájában), tulajdonképpen feltalálta a víruskampányt s még azt is elérte, hogy az egész mögött ne lufi, hanem egy korrekt szörnyfilm legyen (CLOVERFIELD). Végül pedig jelezte, hogy szívesen asszisztálna a mozgóképes történelem egyik leghosszabb életű sorozatának felfrissítésénél.

A Paramountnak nem kellett kétszer mondani, Abrams kezeiben pedig újjászületett a franchise. Ahogy azt a rendező is jelezte, a mai iPhone társadalomnál nem könnyű elérni, hogy komolyan vegye a trikódert, ugyanakkor a fézert sem lehet BFG-kre cserélni, hisz akkor a film sem lenne többé STAR TREK. Így is történt: megnyugtatok mindenkit - nem csak az űrszekereken utazókat, hanem úgy általában a filmrajongókat - Abrams műve tiszteletteljesen bánik az univerzummal, de legalább ennyi figyelmet fordít a mai mozigeneráció igényeire is. Így az új STAR TREK elképesztő sebességgel pörög, dinamikus, vitális és szexi, ugyanakkor ízig-vérig STAR TREK: telis-tele van olyan finom utalásokkal és csemegékkel, melyeken a trekkerek derülhetnek és nosztalgiázhatnak kedvükre. Annyit mondok: Kobayashi Maru.

A frissítés a figurákat sem hagyta érintetlenül. Chris Pine-tól senki se várjon shatneri manírokat: a srác inkább afféle szegény ember Brad Pittjeként funkcionál - csibészes, maszkulin és érti a csíziót -, de csöppet sem göcsösen. Zachary Quinto Spockja szintén dinamikusabb, mint Nimoyé, ugyanakkor a két fajtól öröklött génjei továbbra is érdekfeszítő harcot vívnak benne, így (hál'istennek) a hegyesfülü vulkáni továbbra is megmaradt a STAR TREK univerzum legérdekesebb figurájának. A többiek egyelőre típusfigurák, akiknek nincs sokkal több dolguk, mint megfelelni az ikonoknak, de hogy árnyékot növesszenek, ahhoz még kelleni fog néhány rész.

Mert azt már most borítékolom, hogy ezzel a sikerre ítéltetett filmmel új sorozat indul, ezt előlegezi meg az új irányba hajló történet is, amely Doc Brown Uhura szavaival élve alternatív univerzumot nyit kezdve mindjárt Kirk születésének és famíliája sorsának gyökeres megváltoztatásával. A húzás ügyes - főleg, hogy a XXIII. századi történelem menetének módosítása nem sunyi húzás, hanem fontos részét képezi a cselekménynek - a kivitelezés viszont hordoz magában néhány logikai buktatót. No de melyik időutazós sztori nem?

Erre a TREK-re viszont nem a sztori miatt fogunk emlékezni. Eric Bana bosszúálló romulánja színtelen figura, leléptetése pedig még nagyobb hiányérzetet kelt, az idős Spock pozíciója is erőltetett, ráadásul a film MacGuffinja - azaz az a bizonyos adalék, ami a sztori mozgatórugója - közel sem annyira érdekes, mint amit az ember elvárna.

No, de ezzel a rövidke bekezdéssel ki is fújt a vitriol: látvány, akció, párbeszédek és poénok terén a film felveszi a versenyt a legjobb blockbusterekkel, s hogy mennyire lesz belőle sci-fi, azt majd a jövő eldönti. Addig is én hosszú és eredményes életet kívánok neki, mert megérdemli.