Azt már megszokhattuk, hogy a „Csajom csöcse pöcs alakú - avagy miért ciki a pöcs alakú csöcs" című egybites ökörségek simán helyet kapnak a hazai forgalmazók égisze alatt, ugyanakkor azon Mulder is elmerengene egy évadnyit, miért tűnik el az illetékesek Bermuda-háromszögében egy Oscaron is megfuttatott kiváló dráma, miért kap vászon helyett korongot, és miért bólint rá bárki is a magyar címre, amikor az „Apu vad napjai" fordítás a film kontextusában pontosan annyira kompetens, mint mondjuk a „Laska gombák identitása", vagy az „Aszfaltmókus"?

Tamara Jenkins ingoványos talajra merészkedik, amikor a kamaradarabok szegényes kelléktárával felvértezve, az apjuk elhelyezése apropóján összekényszerített testvérek szintjére szúrja le a kamerát, bepillantást engedve azok szürke, talán karikírozottan is hétköznapi életébe. Láttunk már hasonló, egyszerűségében megfogó zsánerkísérleteket csúnyán bedőlni (Buscemi - Interview), vagy saját magát is elunni (Ceylan ­- Three Monkeys), szóval nehéz az ügy, a komolyabb dobást most abszolváló író-rendező viszont egészen meglepő ügyességről tesz filmjével tanúbizonyságot. A kedves humorral fűszerezett dialógusok megkímélik a nézőt a faltól falig komolykodástól, ugyanakkor a lényeg sem veszik el - az szerencsére harsogás nélkül, nyugodt melankóliával fúrja be magát a lélekbe. A korrekt dramaturgia mellett képi világában sincs miért szégyenkeznie az anyagnak: amikor a színész és a történet van porondon, természetesen csak a háttérben szolgál, ellenben üresjáratban parádés (és meglepő!) többletet is képes szervírozni, mint amilyen az arizonai sivatagban felhúzott instant mintatelep - egy Marsra költöztetett nyugdíjas-kolónia allegóriája, mint a társadalom számára haszontalan öregek távoli lerakata.

Mind Philip Seymour Hoffman, mind Laura Linney kitűnően hozza az érzelmileg és karrierjében is egy helyben topogó, begubózott értelmiségit, aki kelletlenül ugyan, de legalább morálisan próbál megfelelni a társadalmi normának, amit a tehetetlen szülők elhelyezése jelent. A közös cél kikényszerítette együttlét természetesen konfliktusoktól terhes (ezek a legjobb részek), de szerencsére Jenkins ennek ábrázolásában is követi a filmen végighúzódó manírmentes, realisztikus színészvezetést, és egy-egy teátrális attrakciótól eltekintve inkább csendes, néhol kifejezetten csak a gesztikulációra hagyatkozó játékot követel aktoraitól. Az érzelmi amplitúdókat keskeny sávban tartó rendezés pedig eléri célját: a végeredmény egy végig kézben tartott és hangulatos alkotás, amely apu vad napjait nyomokban sem tartalmazza ugyan, de az életdarálta harmincasok azért kapnak általa egy kis gondolkodnivalót. Nem apuról.