úgy indult, hogy én is visszapörgetem az agyamban 2008-at, és néhány mondattal kíséretében felsorolom a legemlékezetesebb koncertjeit. 10 tagú listám azután szép lassan akkorára duzzadt, hogy alig bírja el a monitor.
jó év volt az idei, sokfelé jártam, sok kedvencemet hallottam, de volt néhány kihagyott fellépő, amit azóta is bánok. nick cave-re nincs mentségem, a monster magnet fizikailag nem fért már bele abba a hétbe, a melvins és a squarepusher másokkal ütközött, a down fellépését pedig maguk a szervezők szúrták el. pedig a new orleans-i formáció a világ legjobb groove/sludge metált játszó csapata, akik csak akkor lépnek fel, illetve adnak ki lemezt amikor nekik jól esik. 20 év alatt eddig 3 alkalommal esett nekik jól.
de elég a kesergésből, nézzük a listát!

jó tanács: ne olvassátok el egyszerre az egészet, mert meg fog ártani.

10. harcsa veronika quartet: red baggage lemezbemutató @ a38, 11.27.08

harcsa veronika üde színfoltot testesít meg a hazai zenei palettán. a fiatal énekesnő szépségét csak hangjának kimunkáltsága, és szerzői produktivitása szárnyalja túl. bár mostanában egyre több helyen találkozhatunk vele (erik sumo band, színház: a velencei kalmár), saját bevallása szerint még mindig a jazz a szíve csücske. kvartettjének első korongja egy rendkívül okos válogatás volt, mely új, izgalmas színekkel gazdagította a klasszikus ikonok (nina simone, mina, django reinhardt, santa esmeralda) klasszikus dalait. a speak low egyben kíváló stílusgyakorlatnak is bizonyult, mivel vera a műfaj széles palettáját próbálgathatta végig, mire kialakította előadói stílusát. a saját szerzeményeiből álló folytatás, a you dont know its you a kortársak fúziós törekvéseivel ellentétben teljesen zsánertiszta maradt. 13 dala meglepő könnyedséggel láncolta össze a melankóliát a szépséggel.
előző és aktuális sorlemeze között ugyan példátlan módon alig pár hónap telt el, a red baggage mégis minden szempontból megállja a helyét. a szerzemények nu jazzesen élénkek, érettek, szerkezetük felszabadultabb, a dalszövegek pedig tele van élettel, érzelemmel, szívvel és verával.

az a38 deszkáit subicz gábor csapata melegítette fel, és kiváló hangulatot generálva adta át a helyszínt az este fő attrakciójának.
a reflektorfénybe lépő vera egyszerűen elragadó volt, direkt erre az alkalomra készült ruhájában beragyogta az egész pódiumot. a való életben szerény, visszafogott lány a zene erejének hatására felszabadult, átlényegült, és minden egyes mozdulatát a muzikalitásnak rendelte alá. nemcsak a hangszálaival, hanem a kezével, az alakjával, az egész testével énekelt. a remek piafban marion cotillard ábrázolta hasonló intenzitással az előadó-művészet lényegét.

a kvartett zenészei majtényi bálint jazzdobossal az élen professzionális munkát végeztek. hihetetlen agymunkát követelő precizitással sodorták maguk előtt a zenefolyamot, és domborították ki a lenyűgöző improvizációkat. a viaskodó hangszereket vera érzéki hangja szervezte egységgé, aki egyúttal arról is gondoskodott, hogy az egyes témák ne vándoroljanak el túl messzire.

lemezbemutató révén a komplett hanganyagot hallhattuk, de a műsor csúcspontokra kiélezett setlist szerint haladt, utoljára hagyva a remek címadó dalt. a ráadás vidám acapellája után a zenekar búcsúzóul döbbenetes emocionális mélységbe rántotta a publikumot. a too early magyarul annyival közvetlenebb, szomorúbb és rezignáltabb, hogy órákig alig tudtam észhez térni. köszönöm.

09. biohazard: reunion tour @ diesel club, 11.20.08

1988-as megalakulásuk óta a brooklyni együttes végigzongorázott minden jellegzetes eseményt, ami egy metálbandával egyáltalán megtörténhet: a hardcore-t, a heavy metált és a hip-hopot ötvözve stílust teremtettek; készítettek egy ütős debütáló- (biohazard) és egy tökéletes referenciakorongot (urban discipline); harmadik, egyben legsikeresebb lemezükkel (state of the world adress) pedig vitathatatlanul a csúcsra jutottak. innen egyértelműen már csak lefelé vezethetett az út: tagcserék, függőségek, botrányok, negatív kritikák, széthullás, feloszlás.
a 4 alapító tagot a jubileum apropója ültette egy asztalhoz, ahonnan némi nosztalgia után újra a klasszikus együttesként álltak fel.

a reunion névre keresztelt világturné november végén érte el hazánkat. a megrögzött rajongók előkeresték a régi lemezeket, sapkákat és csuklószorítókat, hogy hosszú évek kihagyása után alig várták, hogy porig rombolhassák a dieselt.
jó terv volt, de a hely túl kicsinek bizonyult, a hangmérnökök pedig elszúrtak szinte mindent, amit lehetett. a nyitódal közben fokozatosan mondott csődöt a hangzás: elszállt a control, néhány monitor, majd jóformán az egész keverés. a banda feldúltan levonult a színpadról, a közönség pedig minden másodperccel egyre dühösebb és agresszívebb lett. 10 perc után úgy tűnt, mindennek vége. a tagok a rajongóktól sűrűn elnézést kértek, a szerencsétlenkedő technikusokat pedig élve megették, de összességében ez volt ez volt a legtöbb, amit tehettek.

aztán megtörtént a csoda: minden helyrezökkent, a tapasztalt zenészek pedig visszahozta a koncertet a halál torkából. a szó legszorosabb értelmében elszabadult a pokol, mert ekkorra már pattanásig feszültek az idegszálak. a húrosok (evan seinfeld, billy graziadei, bobby hambel) brutális lendülettel estek neki a hangszereknek, torkuk szakadtából üvöltöttek, és minden ritmusváltásnál egyszerre ugrottak a levegőbe. bobby visszatérésével a biohazard név is visszanyerte egykori súlyát, az ő megbízhatóan zseniális gitárjátéka volt az este egyik alappillére. danny schuler sokadszorra bizonyította, hogy az éra legjobb dobosa, a bonyolult szerkezetű szerzeményeket is biztos kézzel fogta össze.

a srácok arcán ugyan végigrohant a 20 év, ám első három lemezük, melyről szemezgettek, rezdülés nélkül állta ki az idő próbáját. csúcsdalok váltogatták egymást: down for life, shades of grey, what makes us tick, chamber spins three, five blocks to the subway, wrong side of the tracks.
a kezdeti fiaskó őrületes össznépi tombolásba csapott át. a rajongók együtt zúztak a színpadon az együttessel, majd bevetődtek a tömegbe, hogy circle pitet formálva csépeljék tovább egymást. ha mindez nem lett volna elég, a ráadásban játszott punishment, hold my own kettős már végképp elvette mindenki eszét. a több tonna húsból felszakadó agresszió kis híján kirobbantotta a falakat.

08. pendulum live @ máv vasúttörténeti park, 11.07.08

az ausztrál "elektrock" formáció akkorát pótolt, hogy azóta is a hajamat keresem. a hangmérnökök nyertek tőlem egy hangszórót a hangosításért. beszámoló.

07. roisín murphy live / r.e.m.: accelerate tour @ sziget 08.16.08

némileg csalódott voltam az idei szigetes felhozatal miatt. a fergeteges tavalyi line-up után gyérnek ható program mégis kecsegtetett néhány kihagyhatatlan mozzanattal, ami utólag maximálisan beigazolódott.

aki eléggé ismer, tudja, életem egyik legnagyobb hibájának tartom a pályája csúcsán tartott moloko-koncert kihagyását. a nevében orosz, valójában ír-brit duó a színpadon kívül is egy párt alkotott, így szakításuk egyben a formáció végét jelentette. 2004-ben az underground érából feltörekvő elektropop/dance/house együttes legszebb hanganyagát (statues) hátrahagyva vált ketté.
a női fél szólókarrierjének eddigi eredménye 2 fantasztikus lemez, melyek jobban már nem is különbözhetnének egymástól. a ruby blue elektronikus, nu jazzes egyveleg, amely vitathatatlan zsenialitása ellenére a hallgathatóság és befogadhatóság határait karcolja. ezzel szemben az overpowered ízig-vérig közönségbarát, hiszen nem csinál mást, mint végigrohan az elektronikus tánczene összes fontosabb állomásán. roisín karaktere mégis idézőjelekbe teszi mindkét koncepciót: egyszerre mutat fricskát a műfajoknak, és veszi őket halálosan komolyan, amit nem tudok eléggé szeretni benne.

kedvenc xx. századi dívám a színpadon pontosan olyan amilyennek elképzeltem: extravagáns, vonzó, bohó, infantilis és teljesen őrült. minden mozdulata, minden lélegzetvétele elképesztő egyéniségét hirdeti, és olyan "ruhákat" visel, amelyek pontos leírásához nem találtak ki elég árnyalt kifejezéseket a magyar nyelvben.

az előadást az overpowered dalai alkották, melyek live actekhez hasonlóan nagyobb tömbökké olvadtak össze. az egyetlen basszusvonallal nyitó cry baby észrevétlenül suhant bele az átdolgozott forever more-ba, ami méltán a moloko-korszak legjobb dala. a verze első mondatánál tízezrek (köztük persze én is) sikoltottak fel a revelációtól, és kapcsolódtak be az éneklésbe. a kislemezre másolt szerzemények (overpowered, let me know, you know me better, movie star) színvonalához a mellőzött (checkin on to me, tell everybody) dalok is vidáman felnőttek. a koncert zenei-érzelmi csúcspontja a minimalistán induló, végtelenül szuggesztív primitive őrületes, rockos kiállásban teljesedett ki. szerencsére roisín közvetlen környezetében ezúttal nem voltak tárgyak, így nálunk már nem szenvedett koponyarepedést. ráadás nem volt. a ramalama bang bang flash bang big bang bing bong ding dong dum dum do dum után mégis mit lehetett volna még csinálni? buborékot fújni?
azt a hangmérnököt pedig, aki túlvezérelte a basszusgitárt, lábdobot, és jóformán az egész mély tartományt, nyugodtan lőjétek tarkón, ha látjátok.

bár eddig élőben nem volt szerencsénk egymáshoz, az r.e.m. is régóta időzött azon listán, melynek fejlécére az "együttesek, akiket látnom kell mielőtt meghalok" mondat van vésve. az 1980 óta létező georgai négyest (michael stipe, peter buck, mike mills, bill berry) az alternatív rockzene egyik alapítójának és vezéregyéniségének tartják. debütáló lemezük (murmur) vitathatatlanul a '80-as évek egyik legjobbja, melynek színvonalát a folytatások (reckoning, lifes rich pageant, document) is sokáig tartani tudták. kellemes középtempójuk, jellegzetes hangzásuk eleinte csak az underground körökben lelt követőkre és hallgatóságra, de 10 év elég volt ahhoz, hogy teljes vérátömlesztést adjanak a rockzenének. stílusuk a '90-es évek elején vert gyökeret a mainstream közönség körében, ekkor születtek meg ugyanis azok a korongok (out of time, automatic for the people, monster, new adventures in hi-fi), melyek örökzöldjei ott toporognak a köztudatban. sajnálatos módon bill berry 1997-es távozása óta a trió egészen mostanáig nem tudott sikeres lemezzel (up, reveal, around the sun) előállni.

az idén kiadott accelerate végre fel tudott nőni az elvárásokhoz, a népszerűsítő koncertkörút pedig nem is kaphatott volna jobb helyszínt a sziget nagyszínpadánál.
az új szerzemények lendületesek, frissek, fesztiválkompatibilisek, és élőben, ha lehet, még jobbak (living well, man-sized wreath, hollow man, i'm gonna dj). a zseniális supernatural superserious is méltán landolt a ráadásszekció elején.
a felvázolt gyorsuláshoz megfelelő sebességű klasszikusok illettek, így legalább annyi underground csúcsdal (pretty persuasion, orange crush, begin the begin, these days, the one i love) hangzott el, mint mainstream klasszikus (kenneth, drive, ignoreland, electrolite, the great beyond, imitation of life).

a 90 perces, feszes tempójú koncert alig néhányszor lassult le, és összességében mellőzte a túlzott líraiságot, amiért én is végtelenül hálás voltam. egy ilyen kaliberű együttes, és pláne stipe összetéveszthetetlen orgánuma megérdemelte volna a markánsabb hangzást, de legalább a hangszerek tisztán és kiegyensúlyozottan szóltak. a grandiózus ledfal előtt álló zenekar is láthatóan élvezte a pezsgést, mert még a magának való peter buck is elmosolyodott néha. bár ez nem biztos.

az egész előadás alatt attól féltem, hogy a nagy lendület miatt ki fog maradni a losing my religion, de szerencsére nem így történt. amikor buck kezébe vette a mandolint, néhány pillanatra minden mozgás, érzés és hang megfagyott az univerzumban. abszolút. leírhatatlan. katarzis. mindenki énekelt, minden száj egyszerre mozdult, minden szív egyszerre dobbant. a szólamok lelkek ezreit remegtették meg.

a fall on me után mindkét kezemen keresztbe tettem az ujjaimat, NEHOGY az everybody hurts legyen a befejezés, mert akkor a sziget lakosságának fele biztosan leszúrja magát még aznap. szerencsére másodjára sem lett igazam. a stílszerűen kiválasztott, kellemes man on the moon rímelt az égbolton zajló holdfogyatkozásra, így a dal méltán vált egy fantasztikus együttes búcsújává.

06. plaid @ a38, 04.05.08 / modeselektor @ sziget 08.14.08 / extrawelt @ merlin, 11.22.08

nyílt titok, hogy mindhárom elektronikus formáció a házigazda szíve csücske, így csak néhány személyes, kósza gondolatot merek szétszórni: a plaid egyszerűen csak szép, a modeselektor jópofa, az extrawelt pedig visszafogott. mindegyik live act a maga nemében élmény volt, pedig számtalan tényező gondoskodott róla, hogy ne legyen az.

köztudottan jó az a38 hangosítása, de én csak a plaid alatt tapasztaltam meg, valójában mennyire. nagyon. a brit kettős őszintén szólva meglepő dolgot művelt, mert eddigi életművükből talán csak a tekkon kinkreet egyik betétjét (rat's step) játszották. az ambientesen csilingelő dallamvonal után olyan stíluskavalkád következett, hogy a további 70 perc egyszerűen kifolyt a kezeim közül.

a szigetes modeselektor előtt életem bravúrjaként 10 perc alatt verekedtem át magam a jamiroquai után felszakadozó tízezrek között. a megfeszített rohanás közben maximálisan kihasználtam a tereptárgyak adta lehetőségeket, de még így is sok álmos tagnak vágtam arcába a söröspoharát. az a38 sátorba beesve már javában a black block csattogott, úgyhogy villámgyorsan beálltam én is a táncoló tömegbe. a produkcióval a német duó ugyanazt az üzenetet prezenzálta, amiről legutóbbi lemeze (happy birthday!) szólt: műfaji kötöttségek már pedig nem léteznek. vagy szeretsz valamit, vagy nem, ilyen egyszerű. és tényleg.

nagyon szeretem az extrawelt tavaly kiadott nagylemezét (schöne neue extrawelt), de erről inkább máshol. a merlines buli úgyis önmagában megért egy misét.
elkövettem azt a hibát, hogy kezdés után nem sokkal megjelentem, így nettó 300 percem volt a nagy semmire. ez elég sok idő ahhoz, hogy az ember a létezésére is ráunjon. pár ismerőssel ugyan sikerült összeakadnom, de mindannyian halálosan el voltak készülve, így a verbális kommunikáció nem jöhetett szóba.
a bemelegítő lemezlovasok eleinte kellemesen minimalista kottákat pakolásztak, de éjfél után elsúlyosodott a helyzet, és a döngölés hívó szavára az addigra beivott, betépett divatarcok elöntötték a táncteret. legalább 5-en akartak valamilyen drogot eladni nekem, amit én azért néztem értetlen arccal, mert az extrawelt van annyira professzionális, hogy pár lazító sör elég legyen a zenéjük tökéletes élvezetéhez.
más. a máig nem tudom megérteni, hogy miért kell egyik cigarettáról a másikra gyújtani egy olyan parketta fölött, ahol legfeljebb a másik lábára lehet állni.
már éppen ott akartam hagyni az egész földi poklot, mikor arne és wayen feltűnt a lemezjátszók mögött, én pedig a felcsendülő szólamokban megfürödve gyakorlatilag újjászülettem. ekkor már annak a tagnak sem akartam letépni az arcát, aki leöntött vagy fél pohár sörrel, pedig megérdemelte volna.
a német srácok a lemez szerint kevert koncepciót a 4. dal végén törték ketté, hogy a klasszikusokkal (titelheld, soopertrack) pörgessék tovább a hangulatot. a produkció minden addigi kínt megért.

05. morcheeba: dive deep tour @ pecsa, 04.28.08 / szin, szeged, 08.28.08

a massive attack által létrehozott trip-hop hátán felkapaszkodó formáció megjárta a hadak útját a századforduló óta. a zenei agynak számító godfrey-testvérek 4 sikeres és szerethető sorlemez (who can you trust, big calm, fragments of freedom, charango) után kiadták skye edwards énekesnő útját, mondván, zeneileg eltávolodtak egymástól. ez volt az a pillanat, amikor kivétel nélkül mindenki eltemette a '90-es évek egyik legéletigenlőbb csapatát.
skye bársonyos hangja nélkül maradt páros már egy ideje próbálja bizonygatni, hogy a morcheeba mindig is az ő zenei projectjük volt. egy fáradt utánérzést (the antidote) követően az idén megjelent dive deep már vendégvokalistákkal (judie tzuke, manda, thomas dybdahl) készült. az eddigi trip-hop/club/dance vonalat egy sokkal melankolikusabb, soul és blues elemekkel tarkított downtempo váltotta fel, ami eleinte nem nagyon tetszett. a korong valami miatt mégis beszorult a lejátszóba, és hónapokkal később, a más lelkiállapotban újrahallgatott dalok célba értek.

régóta megkérdőjelezem a véletlenek létezését, különben miért tartották volna a lemezbemutatót a születésnapom estéjén, miért a koncertet megelőző héten szerettem bele a hanganyagba, és 48 órával a fellépés előtt miért jutott nekem is a fennmaradó tizenpár jegyből? (ezek után meg sem lepődtem, hogy az este egyben iniciátora volt egy régóta érlelődő személyes eseménynek.)

a vegytiszta örömzenét két dolog tette felejthetetlenné. egyrészt paul és ross godfrey, akiknek annyi örökzöldett köszönhetünk, hogy kétszer akkora játékidő sem lett volna elég a teljes repertoár felidézéséhez. másrészt manda, az új francia énekesnő, aki fiatalos lendületével úgy definiálta újra a klasszikusokat, hogy az általuk képviselt stílus és mondanivaló lényege nem változott. jelenlétével a fáradt nosztalgia helyett egy dinamikus, friss, csupaszív produkciót láthattunk, bár skye orgánumát soha senki nem fogja tudni még csak megközelíteni sem.
a dive deep legjobbjai (enjoy the ride, gained the world, run honey run) mellett olyan szenzációs dalok kerültek elő, mint személyes kedvencem, a moog island, a trigger hippie, a never an easy way, az otherwise, a the sea, vagy éppen a végtelenül dögös let me see. örültem a felismerésnek, hogy a lemezeken érezhető melankólia teljesen átlényegül a színpadon. a zenekar mosolya, a felcsendülő dallamok szépsége 100 percre mindenki bánatát a falakon kívülre üldözte.

az értő közönség a blindfold taktusait skandálva követelte ki a ráadást, ami hatalmas táncmulatsághoz vezetett. tévesen sok laikus egyszámos bandának tartja őket, de azt még én is aláírom, hogy a ráadásban előadott, eget-földet megrengető rome wasn't built in a day tényleg karriercsúcs. mindenki annyira, de tényleg ANNYIRA boldog volt tőle, hogy egy kis ideig még én is annak hittem magam.
és ehhez mit tudott hozzátenni a kerek 4 hónappal később rendezett fesztiválkoncert?
a melegen kívül nem sok újat, de a jó filmeket sem lehet elégszer látni.

04. philip glass: book of longing @ müpa 07.03.08

philip glass a xx. század egyik legfontosabb zeneszerzője. az eleinte minimalistának titulált szerző stílusa sok éves pályafutása során olyannyira szofisztikálódott, hogy a kiforrott glassi jellemzők, az elektronikus és klasszikus zene sajátos vegyítése, a letisztultság, a repetitív struktúrák ma már önmagukat definiálják.
kivételes életművében filmzenéket (koyaanisqatsi, kundun, the hours, notes on a scandal, cassandra's dream), operákat (einstein on the beach, orion), és szimfóniákat egyaránt találunk, melyek széleskörű zenei munkásságát, kreativitását dokumentálják.

az írás tárgyát képező zenekarra, prózára írt koncertmű a maga nemében egyedülálló. a book of longing (a vágyódás könyve) a legendás kanadai költő, énekes, dalszerző, leonard cohen azonos című műve alapján készült.
glass mindig is szerette volna az egyes kifejezési formákat közelebb hozni egymáshoz, így került elő egy beszélgetés során barátjának, cohennek egy régóta dédelgetett kézirata. a közvetlen hangvételű mondatokba a zeneszerző azonnal beleszeretett, a verseskötet azonban csak sok évvel később látott napvilágot. a humoros karcolatok, balladák, szerelmes versek és ceruzarajzok összessége cohen életének közel 20 évét öleli fel, különösképpen reflektálva arra a periódusra, amit egy buddhista kolostorban, a világ zajától távol töltött. a meditatív, provokatív, ironikus költeményekre percek millióinak élettapasztalata, kétkedése és magánya telepszik, stílusa mégis üdítő, és nem engedi az olvasót melankóliába süllyedni.

a művészetek palotájában tartott előadás félúton állapodott meg a színház és a koncert között. a dallamokat a mester állandó karmesterével, michael riesmannal és 6 zenésztársával keltette életre, akik összjátékban és szólószekciókban egyaránt zseniálisak voltak. 4 különböző hangszínű (tenor, basszbariton, mezzoszoprán, szoprán) énekes egymással viaskodva, illetve egymást támogatva közvetítette cohen összetéveszthetetlen sorait. a háttérre a vágyódás rajzai vetültek, az egyes szekciókat pedig felvételről maga a mester érces hangja fűzte össze.
bár leírva az egész talán zavarosnak hat, valójában a művészeti ágak ilyen mérvű kohéziójával eddig soha nem találkoztam. a zenéből, képekből, dalszövegekből, mozdulatokból összeálló koreográfia egyenesen leonard cohen lelkét elevenítette meg.
glass zseni, de ezt már úgy is mindenki tudja.

03. goldfrapp live / massive attack live @ balaton sound, zamárdi 07.11.08

meglepő, de megtörtént, hogy egy második éve rendezett fesztivál komolyabb line-upot tartogatott, mint a hosszú ideje közszájon forgó sziget. ennek az lett az eredeménye, hogy a hivatalos kezdet előtt pár nappal az összes napijegy elfogyott.
szerencsésnek mondhatom magam, hiszen nekem még jutott az ominózus belépőből, így a nyár közepén a headliner hívó szavára a hőséggel sújtott fővárost a balaton partjára cseréltem.

az alison goldfrapp és will gregory vezette elektronikus formáció eddig megjelent lemezei (felt mountain, black cherry, supernatural, seventh tree) ugyan eltérő zsáneri elemeket hordoznak (ambient, elektroclash, folktronica), a váltások mégsem annyira élesek, mint várnánk. a duó a műfaji zene határait feszegeti, de végig ügyel arra, hogy az egyes dalok némileg megtartsák a kohéziót az előző korongokkal.

a seventh tree folktronikája nyíltan rousseau-i gondolatok tükrében íródott, ezért a színpadképet is a természettel harmóniában élő ember ábrándjának megfelelően rendezték be. a kitömött madarak, virágok és színes szalagok közé annyi hangszert halmoztak, hogy megszólaltatásukhoz nimfák és bohémok tömegére volt szükség.
a sereghajtóként érkező, mezítlábas alison angyalhoz illő habitussal és orgánummal rendelkezik. egekben járó regiszterei élőben is lehengerlőek szólnak. az okosan visszafogott keverésnek köszönhetően a hárfától az elektromos hegedűig minden hangszer egyformán érvényesült, a zenészek így maximálisan elővarázsolhatták a dalokban rejlő finomságokat.

a rövidke, mindössze 50 perces műsör végig izgalmas és színvonalas volt, az előadott szerzemények sorrendje pedig kiválóan példázta a zenét uraló tudatos kohéziót. az ambientes, folkos dalok (utopia, you never know, little bird) fokozatosan teltek meg lendületes elektronikával (number 1, happiness), majd pörgős elektroclashsel (ooh la la, train, strict machine). ráadás azért nem volt, mert alison tényleg elolvadt volna, ha egy perccel több időt tölt a napon.

kétlem, hogy 3d-t vagy daddy g-t (massive attack) részletesen be kellene mutatnom. a brit underground fenegyerekei még a '90-es évek elején fektették le a trip-hop (aka bristol sound) zsánerének alapjait, melyet most is az együttes nehezen kategorizálható zenéjével definiálnak. az underground érából térhódításra induló műfaji koktél (jazz, hip-hop, rock, downtempo) eltérő tónusú ágakra szakadozva az évtized egyik legdivatosabb zenei irányzatává vált, és csak a századforduló környékén kezdett el kikopni a mainstreamből. a rengeteg hatásnak és fúziós lehetőségnek hála az egykori előadók a mai napig töretlen lendülettel alkotnak. a műértő közönség legnagyobb örömére kitolják a műfaji határokat, és újabb remekművekkel jelentkeznek.
20 évvel a bristoli robbanás után itthon is emberek ezrei várták lélegzetvisszafojtva a stílus házigazdáinak balatoni fellépését.

életművük ugyan mindössze 4 lemezből áll (blue lines, protection, mezzanine, 100th window), de ezek közül az első 3 matéria minden rezdülése klasszikus. lett volna miből válogatni a slágerparádéhoz, a produkció azonban meglepő sémát követett: a setlist gerincét az 5 éve készülő, eddig kiadatlan, cím nélküli 5. lp képezte. egy ilyen volumenű formációnál nagyon kockázatos ismeretlen dalok sokaságával színpadra állni, de mégis ez a momentum kölcsönzött egyfajta sajátos ízt a műsornak.
az új szerzemények (all i want, dobro, marooned, 16 seeter, harpsichord, marakesh) súlyukban és zseniálitásukban a mezzanine muzikális folytatását jósolták, ami minden rajongó megvalósult álma lenne. jövőre talán kiderül.

az örökzöldek sem hiányoztak, melyeket többnyire az eredeti vokál keltett életre. a pódium igazi átjáróházzá változott, daddy g és 3d mellett egyaránt üdvrialgás fogadta a mikrofonhoz álló horace andyt, shara nelsont és a gyönyörű stephanie dosent.
a felszabadultabb, egyszerűségében zseniális blue lines-dalok (unfinished sympathy, safe from harm), és a komplexebb, tökéletes felépítésű mezzanine-dalok (angel, inertia creeps, risingson) nagyszerűségéről ódákat lehetne zengeni, a trip-hop himnuszává avanzsáló karmacoma pedig önmaga van olyan jó, hogy bármikor hajlandó lennék kifizetni érte újra a borsos napijegy árát.

110 perces, hipnotikus erejű előadást láthattunk, lélegzetelállító rácsos ledfallal és villódzó fényekkel. a két dobszett mögött ülő ütősök egyszerre segítették és kiegészítették egymást, a hallásküszöbre hangolt basszusgitár lüktetése bénító volt.
a tapasztaltak újradefiniálták a maximalizmus fogalmát, de ha 2008 nyaráról csupán egyetlen dologra emlékezhetnék, az mégis az hosszan kitartott pillanat lenne, amikor a hófehér ruhát viselő stephanie dosen a mikrofon előtt állt (teardrop).

02. jean-michel jarre: oxygene @ sportaréna, 11.12.08

a '70-es évek közepén járunk. maurice jarre zeneszerző fia, jean-michel a családi ház konyhájában bűvöli a szintetizátort. még nem tudja, de zenetörténelmet ír, ugyanis itt születik meg talán minden idők egyik legjelentősebb elektronikus lemeze, mely hangzását, mondanivalóját tekintve mintegy 30 évvel előzte meg korát.
a 6 tételes remekmű ugyan a nehezen körülírható new age music zsánerének zászlóshajójává vált, kompozícióját tekintve inkább elsősorban a progresszív rockkal mutat rokonságot. a lassan hömpölygő, részletesen kifejtett, markáns témák koherens, megbonthatatlan egységgé rendeződnek. hallgatóját egy olyan spirituális utazásra invitálják, ahol megszűnik a tér, az idő, a létezés, és nem marad más, csak az elidegenítő, de mégis megalkuvásmentes szépség.
jelentősségét mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy nincs olyan élő ember a bolygón, aki tudtán kívül ne ismerné a szenzációs 4. részt.

az oxygene megjelenése óta eltelt 30 évben jarre gyakorlatilag mindent elért, amiről egy zenész csak álmodhat: számtalan anyagilag és kritikailag is sikeres lemez (equinoxe, le chants magnetiques, zoolook, rendez-vous, chronologie, metamorphoses) mellett ő tartja a legnagyobb közönség előtt előadott szabadtéri koncert guinness-rekordját is. életműve legjobbja mindezek ellenére toronymagasan az oxygene maradt, időtlen dallamai klasszikussá értek. mondanivalójának aktualitása a ma is éppoly releváns, mint születésének pillanatában volt.

a 30 éves évforduló alkalmából rendezett jubileumi koncert nem árult zsákbamacskát, csupán beváltotta az ígéreteket: jarre és 3 barátja 50 analóg szintetizátorral körülvéve eljátszotta rövidke életem egyik legfontosabb lemezét. nem volt grandiózus látvány, gondosan összeválogatott setlist, csak egy szigorúan ínyenceknek szánt minimalista előadás a nagybetűs ZENE közreműködésével. megbecsülni sem mertem volna az alkalmazott hangszerek összértékét, melyek közül sok fajtájának utolsó működőképes példánya volt. a matuzsálemi korú analóg technika esetleges hibái miatt ugyan előre elnézést kértek, az élőzene bájos exkluzivitása szinte meg is követelte a fellépő apróbb szinkronizálási, ütemtartási problémákat.

az előadás szívszaggatóan szép volt, a 6 tétel minden dallamát földbe gyökerezett lábbal borzongtam végig. zene még azelőtt soha nem ébresztett bennem ennyire mély és összetett gondolatfolyamot. a meditatív szólamok közben ért utol a releváció, miszerint az oxygene valójában rímel mózes első könyvére, a genezisre. a világegyetem eldigenítő sötétjéből indulva a szemem előtt pergett le a fény, az égbolt, a szárazföld, a növények, a csillagok, az állatok, végül pedig az ember megszületése. az addigi elidegenítő, céltalan szépség a létezés örömének szépségével telítődött, mely a rendhagyó oxygene 12-ben teljesedett ki. soha nem szerettem igazán a trance jegyében írt folytatást (oxygene 7-13), de a hangzásvilágának gazdagsága bravúrosan összecsengett a kivetítőn megjelenő ezerarcú élet mozgalmasságával. a konklúzió súlya örökre a hallócsontocskáimba véste a megvalósuló szinesztáziát.

jarre a koncert előtti napon budapest utcáin bandukolva egy utcazenészbe futott. pável norbert "hang-drum" játéka annyira lenyűgüzte a mestert, hogy az egyik variációhoz a színpadra invitálta a fiatalembert. döbbenetes élmény volt tapasztalni az egzotikus ütős hangszer és a vegytiszta elektronika ilyen mérvű kommunikációját.

01. metallica live @ stadion slavia, praha, 06.03.08

minden idők egyik legfontosabb metálzenekara szerencsésen túllendült a negatív holtponton. szeretném azt hinni, hogy ehhez mi, rajongók is hozzájárultunk. egy valami biztos, első 5 lemezük a mai napig világot vált, ha kell. beszámoló.