„A mai fiatal színésznők közül szerintem mindössze Faye Dunawayben van elegendő tehetség és kitartás ahhoz, hogy valóban nagy sztár legyen” – nyilatkozta az 1970-es évek elején Hollywood egyik legnagyobb dívája, Joan Crawford. Egy későbbi interjúban még megjegyezte: „Ha valaha film készülne az életemről, szeretném, ha engem Faye Dunaway játszana.” Ez a film 4 évvel Crawford halála után készült el, méghozzá egyik örökbe fogadott lánya, Christina bestsellerré vált botránykönyve, a MOMMIE DEAREST (A legdrágább anya) alapján. Crawfordot végül valóban Faye Dunaway játszotta, akinek a karrierjére végzetes hatással volt a produkció, mivel részben e filmnek köszönhetően vesztette el kemény munkával megszerzett „A” kategóriás sztárstátusát.

Crawford, a sztár
Joan Crawford (1904–1977) élete valóban kész regény volt, hiszen a legnagyobb mélységekből jutott el a legnagyobb magasságokba. (Maga a sztár az 1960-as évek elején írta meg élete történetét, mely szintén sikerkönyv lett.) Eredeti neve: Lucille Fay LeSueur. Apja és anyja még az ő születése előtt különváltak. Lucille 16 esztendős koráig három pótapukát is megismerhetett. A fiatal lánynak nem volt könnyű az élete, hiszen tízévesen már dolgozni küldték, és későbbi életrajzírói szerint otthon gyakran megverték. 1923-ban megnyert egy amatőr táncversenyt, s mivel feltűnően szép lány volt, megnyíltak előtte az érvényesülés útjai. Chicagóban, Detroitban és New Yorkban lépett fel. Szépsége és tánctudása hamar felkeltette a filmesek érdeklődését, s az MGM hosszú távú szerződést ajánlott neki. A vállalat vezetői hamar felismerték, hogy milyen csodás kincsre leltek a lányban, és hozzáláttak, hogy sztárt faragjanak belőle. Először is megváltoztatták a nevét: Lucille Fay LeSueurből Joan Crawford lett. 1928-as filmje, az OUR DANCING DAUGHTERS hozta meg számára a nagy áttörést. Egyike lett a hangosfilm első sztárjainak. Eleinte zenés-táncos produkciókban szerepeltették, repertoárja csak fokozatosan szélesedett ki. Ahogyan azonban a sztárokkal lenni szokott, néhány év után Crawford csillaga sem ragyogott már annyira fényesen, és az 1940-es évek elején az MGM ejtette őt. Joan ekkor a Warnerhez szerződött, ahol pályája újabb fordulatot vett. Kiderült, hogy a drámai szerepek különösen testhezállóak számára. Kertész Mihály MILDRED PIERCE című filmjében nyújtott alakításáért 1946-ban megkapta a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat. (Később még kétszer jelölték.) Az 1950-es években sem esett ki a filmesek és a közönség kegyeiből, elég csak Nicholas Ray kultuszfilmjét, a JOHNNY GUITAR-t (1954) említeni.

Úgy tűnt, magánélete is szerencsésen alakul. 1955-ben kötötte negyedik házasságát, méghozzá Alfred Steele-lel, a Pepsi Cola-cég egyik igazgatójával. (Előző férjei: Douglas Fairbanks Jr., Franchot Tone és Phillip Terry.) A kiváló üzleti érzékkel megáldott Crawford minden tekintélyét és befolyását latba vetette férje cége érdekében. Lépten-nyomon azt hangoztatta, hogy ő csak és kizárólag Pepsit iszik. Közvetlen környezete persze tudta, hogy ezeknek a nyilatkozatoknak kevés a valóságalapja, hiszen ha Joan olykor meg is ivott egy-egy Pepsit, szomjúságát főleg a legdrágább szeszes italokkal oltotta. Kedvencei közé tartozott a Smirnoff vodka és a Dom Perignon pezsgő. A Pepsi-cég illetékesei mindenesetre hittek neki, ezért Alfred Steele 1959-ben bekövetkezett halála után Crawfordnak ajánlották fel a megüresedett igazgatói széket. Valószínűleg sejtették az igazságot, ugyanakkor tisztában voltak a színésznő nevének reklámértékével, melyet egészen az 1970-es évek elejéig nem tudtak nélkülözni. Az üzleti életben elért sikerekkel párhuzamosan Joan színésznői karrierje hanyatlani kezdett. Úgy tűnt, a MI TÖRTÉNT BABY JANE-NEL? (1962) újabb szerencsés fordulópontot jelent majd a pályáján, mivel Robert Aldrich filmjét kedvezően fogadta a kritika és a közönség, s mind Crawford, mind pedig a húgát játszó Bette Davis iránt hirtelen újra feltámadt az érdeklődés. Joan igyekezett meglovagolni a lélektani horror sikerét, ám végül a B-filmeknél kötött ki, melyeknek jószerivel csak az ő szereplése adott némi rangot. Az 1970-es évek elején előbb a filmezést hagyta abba, majd 1974-ben – állítólag egy rosszul sikerült fotó miatt – teljesen visszavonult a nyilvánosságtól. Utolsó éveiben egy keresztény szekta vakbuzgó tagja lett. Hasnyálmirigyrákban hunyt el. Halála után több mítoszromboló könyv jelent meg róla. Örökbe fogadott lánya, Christina regénye, a MOMMIE DEAREST lett a legismertebb, de más szerzők is szorgoskodtak Crawford nimbuszának megtépázásában. Egyik életrajzírója például azt állította, hogy Joan fiatal lányként egy pornófilmben szerepelt, melynek kópiáját az MGM igazgatója, Louis B. Mayer megvásárolta, hogy – üzleti érdekből – megóvja sztárja imázsát. Egyes írásművekben a színésznőt nemcsak férfifalónak, hanem leszbikusnak is beállították, s persze kellő részletességgel ecsetelték alkoholfogyasztási szokásait is. Művészete azonban túlélte a személyével kapcsolatos botrányokat, és Crawford mindmáig Hollywood egyik klasszikus sztárjának számít.

A botránykönyv
Még élt Joan Crawford, amikor nevelt lánya hozzálátott, hogy könyvet írjon róla, amely végül néhány hónappal a sztár halála után jelent meg. A MOMMIE DEAREST az 1978-as könyvpiac slágere lett, ám akik szeretet- és kegyeletteljes írásműre számítottak, nagyot csalódtak. Christina alaposan leszedte a keresztvizet a nevelőanyjáról, akit alkoholista, nimfomániás, labilis idegzetű, kiállhatatlan perszónaként írt le. Állítása szerint Crawford gyötörte és megalázta őt és fivérét, már gyerekkoruktól kezdve. Így például ha szopták az ujjukat, nevelőanyjuk az ágyhoz kötözte őket. Ha valamit nem ettek meg, minden egyes étkezésnél addig rakták eléjük ugyanazt, amíg el nem fogyasztották. Crawford tisztaságmániás volt, ezért gyakran felsúroltatta a gyerekeivel a padlót, akár még este is. Egy ízben Joan állítólag magából kikelve őrjöngött, mikor felfedezte, hogy lánya szekrényében fémfogason lógnak a drága ruhák. Egyszer szó szerint Christina torkának esett, és meg akarta fojtani a lányt. Christina kijelentette, hogy szerinte Crawford valójában mindegyik gyermekét (a sztár összesen négy gyermeket nevelt fel) csupán reklámcéllal fogadta örökbe, hogy ezzel is megfeleljen a róla kialakított „a család sztárja” imázsnak. A hollywoodi villa falai között azonban „a legdrágább anya” – Crawford állítólag megkövetelte ezt a megszólítást – igen gyakran nézett a pohár fenekére, mohó szexuális étvágya pedig nem csak a férfiakra terjedt ki.  

Mondani sem kell, hogy a MOMMIE DEAREST-nek óriási volt a visszhangja, hiszen tulajdonképpen ez volt az első „leleplező”, mítoszromboló sztáréletrajz. A könyv rövid időn belül a bestsellerlista élére került, több millió példányt adtak el belőle. Emberek tömegei olvasták elborzadva és szánakozva Christina sanyarú gyerekkorának históriáját, ám szép számmal akadtak olyanok is, akik inkább az elhunyt Crawfordot vették védelmükbe. A néhai díva hűséges barátnője, a szintén legendás filmcsillag, Myrna Loy például határozottan kijelentette, hogy a Christina által megírt incidensek egyikéről sincs tudomása. A maga részéről kifogásolható viselkedést sokkal inkább tapasztalt Christinánál, mint Joannál. Crawford első férje, Douglas Fairbanks Jr. filmszínész így nyilatkozott: „Az a Joan Crawford, aki valaha a feleségem volt, egyáltalán nem azonos azzal, aki a MOMMIE DEAREST-ben szerepel.” Cindy és Cathy, Crawford két másik örökbe fogadott lánya szintén elítélően nyilatkozott Christina könyvéről. Cathy ezt mondta: „Az én anyám nem azonos azzal a nőszeméllyel, aki abban a könyvben szerepel. Azzal a Joan Crawforddal én sosem találkoztam. Anyám melegszívű, szeretetteljes asszony volt, akit egész életemben hiányolni fogok.” A negyedik testvér, a vietnami veterán Christopher viszont megerősítette Christina kijelentéseit, sőt előadta a saját emlékeit is. Állítása szerint egyszer gyufával játszott, mire Crawford büntetésből a tűzbe tartotta a kezét. Hetekig tartott, míg begyógyultak a sérülései. Ötéves volt, amikor Christina játékból ráadta Joan egyik ruháját. A sztár rajtakapta őket, és állítólag katonai derékszíjjal verte össze Christophert. A férfi a botránykönyv megjelenése után így nyilatkozott a nevelőanyjáról: „Gyűlöltem azt a rettenetes némbert! Tudom, hogy borzalmas dolog ilyet mondani, de rászolgált.” Rossz nyelvek szerint Christinának és Christophernek minden okuk megvolt arra, hogy gyűlöljék a nevelőanyjukat, ugyanis a díva így rendelkezett a végakaratában: „Christina lányomról és Christopher fiamról nem kívánok gondoskodni az általuk is jól ismert okok miatt.”

Néhány filmsztár – például Bette Davis, June Allyson, Helen Hayes és Betty Hutton – viszont megerősítette, hogy a Christina által leírt esetek egy része valóban megtörtént. Hutton korábban Crawford szomszédja volt, és azt állította, hogy többször látta a gyerekeket egy-egy incidens után, sőt gyakran áthívta őket magukhoz, hogy Christina és Christopher az ő gyerekeivel játsszanak. Joan egyik legjobb barátnője, Eve Arden színésznő azt mondta, hogy a néhai filmcsillag nagyszerű asszony volt ugyan, de anyának valóban nem volt tökéletes. 1998-ban a MOMMIE DEAREST „jubileumi kiadás”-ban újra megjelent, ám Christina a könyvet – talán a film kínos bukása miatt is – részben átdolgozta. 50 oldalt kihagyott az eredeti szövegből, viszont 100 oldalnyi új anyag került a műbe. Az eltelt évtizedek nem szépítették meg az asszony emlékeit, az átdolgozások ugyanis egyáltalán nem azt a célt szolgálták, hogy Joant árnyaltabban mutassák be. Christina főleg azokat a részeket mellőzte, melyek az első kiadás kritikusai szerint nemcsak Crawfordra, hanem rá is rossz fényt vetettek. A jubileumi kiadásban konkrétan megnevezett néhány olyan személyt, akik addig név nélkül szerepeltek a könyvben. A kiegészítésekben a korábbinál részletesebben taglalta nevelőanyjával való kapcsolatát az 1970-es években, illetve bővebben írt Christopher sorsáról, a fiút ért egykori bántalmazásokról.

Dunaway, a sztár
Ahogyan a bestsellerekkel lenni szokott, a MOMMIE DEAREST megfilmesítése sem váratott magára túl sokat. A Paramount Pictures égisze alatt kezdődött a munka. A kulcskérdésekbe Christina beleszólást kért és kapott, már csak azért is, mert férje, David Koontz volt az egyik producer. A Paramount Franco Zeffirellit ajánlotta rendezőnek, Christina azonban elutasította a javaslatot, mert egyáltalán nem értett egyet a jeles direktor elképzeléseivel. Zeffirelli ugyanis Crawfordot Hollywood áldozataként akarta bemutatni. A rendezői székbe végül Frank Perry ülhetett, aki ugyan nem tartozott a legtekintélyesebb hollywoodi alkotók közé, de azért megbízható (és főleg kompromisszumokra hajlandó) művésznek számított. Joan megformálását Anne Bancroft vállalta, ám miután elolvasta a forgatókönyv végső változatát, visszaadta a szerepet. Faye Dunaway hajlandó volt arra, hogy Bancroft helyére lépjen. Szerződtetése több okból is jó ötletnek tűnt. Dunaway akkoriban Hollywood egyik legsikeresebb színésznője volt, 1977-ben az Oscart is megkapta a HÁLÓZAT című filmben nyújtott alakításáért, nevének tehát kétségtelenül megvolt a kereskedelmi vonzereje. Senki nem vitatta, hogy színésznői képességei alkalmassá teszik Crawford bonyolult jellemének megformálására, ráadásul az esetleges támadásokat részben ki lehetett védeni azzal, hogy valaha maga Joan gondolta úgy, hogy Faye lenne a legmegfelelőbb arra, hogy őt eljátssza. Nem volt mellékes szempont az sem, hogy Perry és Dunaway 10 évvel korábban már dolgoztak együtt a DOC (1970) című (mérsékelt sikert aratott) westernben, vagyis ismerték egymás munkastílusát. Perrynek az volt a véleménye, hogy Dunaway a régi nagy hollywoodi sztárok méltó utódja színészi tehetségben éppúgy, mint sztárallűrök tekintetében. Utóbbiakból a színésznő bőséges ízelítőt adott – egyébként is híres volt a nehéz természetéről –, és bennfentesek szerint olyan pokollá tette a forgatást, ami még az igazi Crawfordnak is a becsületére vált volna.

Faye alighanem szintén több szempontot mérlegelt, mielőtt igent mondott volna a felkérésre. Szakmai okokból feltétlenül szüksége volt egy olyan filmre, mellyel megerősítheti sztárstátusát, az ANYU A SZTÁR-ról pedig borítékolni lehetett, hogy nagy publicitást fog kapni. Az Oscar-díj 1977-es átvétele után Dunaway dúskált ugyan a szerepajánlatokban, ám nem túl szerencsésen válogatott közülük. Ráadásul pályája e különösen fontos szakaszában két évre felhagyott a filmezéssel, hogy rendbe hozza zűrös magánéletét. (E döntése egyébként  látványosan ellentmond annak a gyakori vélekedésnek, hogy Dunaway éppoly hideg és számító karrierista, mint akit a HÁLÓZAT-ban játszott.) A LAURA MARS SZEME (1978) című thriller forgatásán megismerkedett Terry O’Neill brit sztárfotóssal, akivel egymásba szerettek. Faye az új szerelem kedvéért elvált első férjétől, Peter Wolf zenésztől. O’Neill nemcsak arra biztatta, hogy vállalja el Crawford szerepét, hanem maga is beszállt a produkció finanszírozásába. A karrierszempontok mellett Dunawaynek voltak egyéb motivációi is. Tisztelte Crawfordot, és remélte, hogy a filmvásznon sikerül sokkal árnyaltabban bemutatni őt, mint Christinának a könyv lapjain. Álláspontjának már a forgatás kezdeti szakaszában hangot adott: „Nem igaz, hogy Joan olyan szörnyeteg lett volna, mint amilyennek a lánya leírta. Crawford keményen megküzdött a sikerért, és magam is tudom, milyen áldozatokat követel ez a pálya.”

Dunaway a tőle megszokott intenzitással vetette bele magát a szerepbe, és annyira átlényegült Crawforddá, hogy olykor már maga is azt hitte, megszállta őt a néhai színésznő szelleme. A maszkmesterrel való több órás kísérletezés után sikerült kialakítani a jellegzetes Crawford-külsőt, miután Faye rájött arra a titokra, hogyan használta Joan az arcizmait a megfelelő hatás elérése érdekében. A kosztümökkel viszont különösen sok probléma volt, és egy ízben Dunaway állítólag dührohamot kapott, mikor változtatni akartak az egyik szoknyája ráncain. Hogy mi igaz mindebből, azt nehéz eldönteni, az viszont tény, hogy a híres jelmeztervező, Irene Sharaff később meglehetősen pikírt és ironikus hangon nyilatkozott a Faye-jel való közös munkáról. A színésznőnek különösen nagy problémát okozott a híres ruhafogas-jelenet, amikor szerepe szerint magán kívül kellett üvöltenie a lányával. Dunaway a LOOKING FOR GATSBY című önéletrajzi könyvében azt írta, hogy rekedtre kiabálta magát ebben a jelenetben, de a végeredménnyel nem volt megelégedve. Végül felhívta Frank Sinatrát, akivel előző filmje, AZ ELSŐ HALÁLOS BŰN (1980) forgatásán barátkozott össze, és tőle kapott tanácsokat arra, milyen technikával tudja hangjának erejét és mélységét káros következmények nélkül változtatni. Egyébként bármennyire is szenvedett a stáb Faye kiszámíthatatlan viselkedésétől, a díva magatartására logikus magyarázat adható. Dunaway a híres Actor’s Studio növendéke volt, a teljes átlényegülés híve, ennek megfelelően nem tudott egyik pillanatról a másikra kilépni a szerepéből, miután kikapcsolták a jupiterlámpákat. Mivel az alkotói elképzelés szerint egy labilis idegzetű filmcsillagot alakított, tulajdonképpen semmi meglepő sincs abban, hogy a forgatási szünetekben is ennek megfelelően viselkedett.

A fogadtatás
Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy ha a MOMMIE DEAREST a negatív Crawford-kép ellenére is óriási siker lett, a belőle készült film miért volt mégis kínos bukás? Ennek egyik oka alighanem az, hogy a forgatókönyvírók alaposan átdolgozták a könyvet, és végül a filmbeli Crawfordnak sem a regényben szereplő figurához, sem „a család sztárja” imázshoz nem volt túl sok köze. A legfeltűnőbb, hogy Crawford 4 gyereke közül Cathyről és Cindyről egyetlen szó sem esik. Persze nem kizárt, hogy az alkotók ezzel csak az esetleges jogi procedúrákat kívánták elkerülni, hiszen fentebb szó volt arról, hogy a két lány elutasítóan viszonyult Christina könyvéhez. Christopher is szinte csak mellékesen szerepel a filmben. Bizonyos figurákat és eseményeket összevontak, aminek az lett az eredménye, hogy végül már maga Christina jelentette ki, hogy a filmnek nem sok köze van a valósághoz. Így például az a jelenet, amelyben Joan késő este dühödten esik neki a rózsabokroknak előbb egy hatalmas metszőollóval, majd egy fejszével, a filmben azután látható, hogy Louis B. Mayer elbocsátotta a sztárt az MGM-től, holott Christina szerint az effajta incidensekre valójában minden különösebb indok nélkül került sor. A film elején azt látjuk, hogy Joan a cselédlánnyal együtt súrolja a padlót, ám Christina azt állította, ilyesmi soha nem történt: nevelőanyja megkövetelte ugyan a makulátlan tisztaságot, de egyszer sem állt oda személyesen takarítani, a padlót Christinának vagy Christophernek kellett felsikálnia. A Steve Forrest által alakított Greg Savitt a valóságban nem létezett: megalkotásához Crawford harmadik férjének, Phillip Terry színésznek és Joan számos alkalmi szeretőjének jellemző tulajdonságait használták fel. Carol Ann, a házvezetőnő figurájában szintén több különböző személy jellemvonásait kombinálták, azokét a háztartási alkalmazottakét, akik Crawfordnál dolgoztak 1937 és 1977 között.

Egy másik komoly probléma a film stílusa, amely leginkább egy szappanoperára emlékeztet, főleg a jelenetek felépítésében. Az alkotók a részletekkel nem különösebben bíbelődve „ugrálnak” az egyik kulcsfontosságú eseménytől a másikig, miközben megfeledkeznek az átvezetésekről. Például az egyik jelenetben még azt látjuk, hogy Joan teljesen összeomlott, miután a Warnertől is menesztették, majd különösebb átmenet nélkül egyszer csak az Alfred Steele-lel kötött esküvő következik. Az ismerkedéstől az oltárig vezető út teljesen kimaradt. Bizonyos határig elfogadható ez a módszer, hogy egy hollywoodi filmcsillag életét „hollywoodiasan” ábrázolják, ám egy ponton túl mindez paródiába fordul át. Az ANYU A SZTÁR túlment ezen a határon, a kritika és a közönség nem is nagyon volt hajlandó mást látni benne, mint paródiát. Ahogyan azonban korábban a THE ROCKY HORROR PICTURE SHOW-val (1974), később pedig a SHOWGIRLS-szel (1995) történt, az ANYU A SZTÁR-nak is hamar kialakult egy szűk, de lelkes rajongótábora. A Paramount Pictures marketingesei azonnal reagáltak minderre, és reklámkampányuk további részében már a mű „camp classic” jellegét hangsúlyozták. A film végül is behozta a gyártási költségeit, sőt némi hasznot is hajtott, ám messze elmaradt a várakozásoktól. A második Arany Málna-díjkiosztón az ANYU A SZTÁR rekordot állított fel: 9 jelölést kapott, ebből 5 kategóriában győzött. Mondani sem kell, hogy egyik díjazott sem örült az elismerésnek, és senki nem vette át a neki ítélt Arany Málnát.

Faye Dunaway pályáján az ANYU A SZTÁR valóban meghozta a fordulatot, ám a színésznő reményeivel ellentétben nem pozitív, hanem negatív irányba: az 1970-es évek nagy sikerei után az 1980-as években sorozatos bukások következtek, további Arany Málna-jelölésekkel. Dunaway később többször is nyilvánosan sajnálkozott amiatt, hogy elvállalta ezt a „karriergyilkos” szerepet. Már említett önéletrajzi regényében – melyben az ANYU A SZTÁR-ral feltűnően keveset foglalkozik – ironikusan megjegyezte, hogy annak idején számos jóindulatú barátja próbálta lebeszélni őt arról, hogy eljátssza Diane Christensen Oscar-díjas szerepét a HÁLÓZAT-ban, miközben ugyanezek a jó barátok nem le-, hanem inkább rábeszélték őt Joan Crawford szerepére. Saját alakításáról lényegében ellentmondásosan nyilatkozott. Szerinte egy rendezőnek mindig tudnia kell kontrollálni a színészeit, és értésükre adni, mikor szükséges visszafogottabban játszaniuk. E kijelentésével Faye burkoltan ugyan, de tulajdonképpen igazat adott azoknak a kritikáknak, melyek szerint túljátszotta a szerepet. Ugyanakkor a színésznő azt is megjegyezte, hogy egész egyszerűen túl jó volt erre a szerepre, és ebben a megállapításban is van igazság. Dunaway ugyanis arra helyezte a hangsúlyt, hogy Crawfordot emberközelbe hozza, érzékeltesse vitatható cselekedeteinek lélektani hátterét, miközben az alkotók tulajdonképpen megelégedtek annyival, hogy Joan hangulatváltozásait és dühkitöréseit különösebb pszichológiai magyarázat nélkül bemutassák. Dunaway alakítása nem amiatt kényes pontja a filmnek, mert a színésznő rosszul játszik, hanem azért, mert játéka és a film koncepciója nincsenek összhangban egymással. Erre is maga Dunaway hozott fel egy példát. Önéletrajzában megírta, hogy az elsők között forgattak le egy tengerparti jelenetet, melyben Joan a tábortűz mellett komoly beszélgetést kezdeményez a lányával, és ez a jelenet sok mindent világossá tett volna Crawford viselkedésében. Faye már azt is komoly szakmai hibának tartotta, hogy egy ilyen jelenet felvételére mindjárt a forgatás legelején sor került, holott az ilyesmi olyan érzelmi kötődést igényel a színészektől, ami néhány nap alatt még nem alakul ki közöttük. Ráadásul a kulcsfontosságú jelenet végül a vágószoba padlóján végezte, sok más képsorral egyetemben. (Érdekes módon viszont a Paramount a film lobby cardjaihoz – a mozik kirakataiban elhelyezett reklámfotók – számos olyan fotót felhasznált, melyek a kivágott jelenetekből származtak.)

Faye Dunaway alakítása azért is válhatott a produkció egyik sarkalatos pontjává, mert a színésznőnek egyszerűen nincs egyenrangú partnere a filmben. Ez részben a forgatókönyv hibája, hiszen Joan mellett csupán Christina számít fontosabb szereplőnek, őt viszont rögtön ketten is alakítják: gyerekkorában Mara Hobel, felnőttként pedig Diana Scarwid. Míg a kislányról csak annyi mondható, hogy talán nem volt a legjobb választás, addig Diana Scarwid játéka egyértelműen rossz, de legalább azt megérteti velünk, hogy a színésznői ambíciókat dédelgető Christinából valószínűleg nemcsak azért nem lett sztár, mert nem tudott kilépni az anyja árnyékából, hanem talán azért is, mert tehetsége se nagyon volt ehhez a pályához. A Carol Annt alakító Rutanya Alda a hűséges bejárónő sematikus figuráját játssza. A férfi szereplőknek sem volt sokkal több lehetőségük az árnyalt jellemábrázolásra. A Steve Forrest által megformált Greg Sawitt tipikus szappanopera-figura lett, Howard Da Silva sem igazán képes érzékeltetni Louis B. Mayer kisugárzását és hatalmát, Harry Goz alakításában pedig Alfred Steele egy papucsférj, nem pedig egy kivételes tehetségű üzletember. A papírmasé figuráknak köszönhetően válik helyenként már-már nevetségessé Dunaway-Crawford, hiszen azt kéne látnunk, hogy az elegáns és szexi külső mögött egy férfi keménységével küzd egy férfiak uralta világban, ehelyett viszont azt látjuk, hogy despotaként uralkodik mindenhol, összeomlásai, dührohamai pedig érthetetlenné válnak egy olyan miliőben, ahol szemmel láthatóan nincs hozzá hasonló kaliberű ellenfele. Az ANYU A SZTÁR-t mégis elsősorban Faye Dunaway alakítása miatt érdemes megnézni, mert valami mégiscsak „átjön” abból, amit a színésznő ábrázolni próbált: egy olyan sztár portréja, aki kitartással, szorgalommal és tehetséggel jutott fel a filmvilág csúcsára, és aki nemcsak másokkal, de magával szemben is kíméletlenül perfekcionista volt, s bár a csodálat mellett igényelte a szeretetet is, házasságai, szeretői, gyermekei és rajongói mellett is valójában magányos volt.

ANYU A SZTÁR (Mommie Dearest) – amerikai film, 1981. Vetítési idő: 129 perc. Rendezte: Frank Perry. Írta: Christina Crawford „Mommie Dearest” című regénye alapján Frank Yablans, Frank Perry, Tracy Hotchner, Robert Getchell. Operatőr: Paul Lohmann. Zene: Henry Mancini. Díszlet: Richard C. Goddard. Jelmez: Irene Sharaff. Főszereplők: Faye Dunaway (Joan Crawford), Diana Scarwid (a felnőtt Christina Crawford), Steve Forrest (Greg Savitt), Howard Da Silva (Louis B. Mayer), Mara Hobel (a gyerek Christina Crawford), Rutanya Alda (Carol Ann), Harry Goz (Alfred Steele), Michael Edwards (Ted Gelber). Producer: David Koontz, Neil A. Machlis, Terence O’Neill, Frank Yablans. Gyártó: Paramount Pictures. Bemutató: 1981. szeptember 16. (Egyesült Államok), 2005. június 7. (Magyarország, DVD)

Arany Málna-díjak
1982: Legrosszabb film (Frank Yablans)
1982: Legrosszabb forgatókönyv (Frank Yablans, Frank Perry, Tracy Hotchner, Robert Getchell
1982: Legrosszabb színésznő (Faye Dunaway, megosztva kapta Bo Derekkel)
1982: Legrosszabb női mellékszereplő (Diana Scarwid)
1982: Legrosszabb férfi mellékszereplő (Steve Forrest)
1990: Az 1980-as évek legrosszabb filmje (Frank Yablans)

Arany Málna-jelölések
1982: Legrosszabb rendező (Frank Perry)
1982: Legrosszabb női mellékszereplő, legrosszabb új felfedezett (Mara Hobel)
1982: Legrosszabb női mellékszereplő (Rutanya Alda)
1990: Az 1980-as évek legrosszabb színésznője (Faye Dunaway, jelölve még AZ ELSŐ HALÁLOS BŰN, A GONOSZ LADY és a SUPERGIRL című filmekért is)
2005: Az elmúlt 25 év legrosszabb drámája