FIGYELEM! Az alábbi szöveg spoilereket is tartalmaz! Ha még nem láttad a filmet, ne olvasd el ezt a cikket!

Az algériai háború (1954–1962) megviselte és megosztotta Franciaországot. Charles de Gaulle elnök éveken át hangoztatta, hogy Algéria mindenáron megmarad francia gyarmatnak, ám idővel kénytelen volt belátni, hogy a gyarmati rendszernek bealkonyult. 1961. január 8-án Franciaországban népszavazást tartottak Algéria függetlenségéről, mellyel a szavazók háromnegyede egyetértett. 1962-ben Algéria függetlenné vált. Ekkorra már franciák százezreinek bizalma rendült meg De Gaulle-ban, s az addig köztiszteletnek örvendő államférfi hazaárulóvá vált a szemükben. Szélsőségesek – köztük számos magas rangú katonatiszt – néhány nappal a népszavazás után, 1961 januárjában létrehozták az OAS (Organisation de l'Armée Secrète) nevű titkos szervezetet, melynek célja De Gaulle meggyilkolása volt. Számos merényletet kíséreltek meg ellene, de mindegyik sikertelen volt: De Gaulle 1969-ben önként vonult vissza a politikától, és a következő évben békésen elhunyt. Frederick Forsyth regényének és Fred Zinnemann filmjének köszönhetően azonban egy olyan merényletkísérlet vált a legszélesebb körben ismertté, amely a valóságban nem történt meg.

Akciók az elnök ellen
Mielőtt azonban rátérnénk a könyvre és a filmre, tekintsük át a De Gaulle ellen végrehajtott legfontosabb merényletek valós történetét. Az első akciók központi figurája Jean-Marie Bastien-Thiry ezredes volt, aki De Gaulle odaadó hívéből vált az elnök esküdt ellenségévé. Az első merényletre 1961. szeptember 5-én, késő este került volna sor a Pont-sur-Seine melletti műúton. Az összeesküvők biztos forrásból tudták, hogy az elnök és kísérői arra fognak elhaladni. Kapóra jött nekik, hogy a kiválasztott helyszínen nem sokkal korábban útfelújítást végeztek, és néhány homokbucka még megmaradt a munkálatokból. Az egyikben egy bombát helyeztek el. A terrorista kommandó egyik tagja, Martiel de Villemandy feladata volt, hogy távirányítással működésbe hozza a szerkezetet. De Villemandy 35 méternyire a buckától, egy kávézóban várta az elnöki jármű érkezését. Nem várt hiába, ám a szerkezetet ismeretlen okokból mégsem hozta működésbe. Társai a következő napokat azzal töltötték, hogy az elnök megölésének szükségességéről tartottak neki hazafias szónoklatokat. Nem is eredménytelenül, ugyanis szeptember 8-án este fél 10 körül De Villemandy valóban felrobbantotta a bombát, hajszálpontosan akkor, amikor De Gaulle kocsija a bucka mellé ért. Hatalmas detonáció helyett azonban csak egy szerényebb dörrenés következett be, melynek eredményeként porfelhő szállt a magasba, az elnöki autó előtt pedig lángnyelv jelent meg. A sofőr azonban hidegvérrel keresztülhajtott a tűzön. Senki sem sérült meg, csupán az autó rongálódott meg. A merénylők később érthető módon megpróbáltak magyarázatot találni a kudarcra. Kiderült, hogy a fel nem robbant töltet egy második világháborús ellenálló csoport készletéből származott, és hatástalan volt: a robbanóanyag egyszerűen csak elégett.

A merénylők dolgát maga De Gaulle könnyítette meg a továbbiakban is, mivel a büszke államférfi határozottan elutasított szinte minden védelmi intézkedést, így például nem volt hajlandó változtatni megszokott közlekedési útvonalain, és nem egyezett bele abba sem, hogy testőrök utazzanak vele az autójában. Nem okozott tehát különösebb szervezési nehézséget, hogy az OAS újabb merényletet kíséreljen meg ellene, ezúttal 1962. augusztus 22-én, a petit-clamart-i útkereszteződésnél. Az akció szellemi atyja a külföldre emigrált Argoud ezredes volt, a kivitelezésben azonban Bastien-Thiry is részt vett. A merénylők az országút mindkét oldalán várakoztak az elnök érkezésére. Megállásra akarták kényszeríteni De Gaulle autóját, hogy össztüzet adjanak le rá. A terv szerint a közeli autóbuszmegállóban álldogáló Bastien-Thiry egy újsággal fog jelezni, ha feltűnik az elnök Citroënje. De Gaulle aznap kormányülésen vett részt, amely jócskán elhúzódott: este 8 felé járt már, mire elindult az Élysée palotából vidéki otthonába. Az akció sikertelensége részben ezzel magyarázható, ugyanis a szürkületben Bastien-Thiry nem vette észre időben a közeledő Citroënt, ezért csak késve tudott jelezni a társainak. Azok ugyan kibiztosított fegyverekkel várakoztak, lőni azonban szinte már csak akkor tudtak, amikor az elnöki autó elhaladt mellettük. A lövések többsége hátulról érte a Citroënt. Az egyik még így is áthatolt a hátsó szélvédőn, pontosan De Gaulle fejének magasságában. Az autóban azonban ezúttal a tábornokkal utazott a veje is, aki az első lövések után szigorúan ráparancsolt apósára, hogy hajoljon le, De Gaulle pedig kelletlenül ugyan, de engedelmeskedett. A sofőr rálépett a gázpedálra, és elszáguldott a helyszínről. Igazán hidegvérűen cselekedett, a támadók ugyanis a kocsi három kerekén is kilőtték a gumikat. Egyes források szerint 150, más adatok szerint 240 lövést adtak le az autóra. Valóban csodával határos módon senki sem sérült meg.

A merénylet kudarca két okra vezethető vissza: a rosszul megválasztott időpontra és helyszínre. Mint arról szó volt, De Gaulle a vártnál később érkezett Petit-Clamart-hoz. Bastien-Thiry persze számított némi késedelemre, ezért elővigyázatosan utánanézett annak, hogy a merénylet napján mikor megy le a nap. A naptár szerint este 8 óra 35 perckor, ami azt jelentette, hogy a látási viszonyok addig megfelelőek lesznek. Az előrelátó ezredesnek azonban csak az nem tűnt fel, hogy nem az 1962-es, hanem az 1961-es naptárt böngészi, és hamis adatokra támaszkodik. 1962. augusztus 22-én ugyanis a nap már 25 perccel korábban nyugodott, mint az előző évben, ami azt jelentette, hogy a merénylet időpontjában, este negyed 9 után pár perccel már erős félhomály volt. Bastien-Thiry ezért késve észlelte az elnök autóját, és arra szinte már nem is volt lehetőség, hogy szemből tüzeljenek a járműre. A helyszín megválasztása sem volt túl szerencsés, hiszen teljesen nyílt terepen történt a támadás, vagyis az elnöki autó sofőrjének csak rá kellett taposnia a gázpedálra, hogy a nyílegyenes úton egérutat nyerjen, miközben a merénylőknek még be kellett volna indítaniuk a kocsijaikat, és az is időbe telt volna, míg azok felgyorsulnak. Pedig ha Bastien-Thiry körültekintőbben méri fel a terepet, támadásra sokkal alkalmasabb helyszínt is találhatott volna Petit-Clamart közelében. Mindössze 3 kilométerre az akció helyszínétől ugyanis útépítés folyt mintegy 200 méteres szakaszon, s ezért a kocsiknak ott 20 kilométerre kellett csökkenteniük a sebességüket. Ráadásul a munkagépek, kavicshalmok és nagyméretű szerszámos ládák ideális búvóhelyet jelentettek volna a terroristák számára.

A petit-clamart-i akciónak a sikertelenségnél is súlyosabb következményei voltak a terroristákra nézve. A rendőrség egy országúti rutinellenőrzés során feltartóztatott egy személyautót, melynek 4 utasa közül az egyiknek nem volt igazolványa. A férfi azt állította, hogy Pierre Magade a neve. Ellenőrizték, igazat mondott, ám körözték mint szökött katonát. Kihallgatása közben az egyik nyomozó rutinszerűen megkérdezte tőle, hogy mit tud a petit-clamart-i merényletről. Magade azt hitte, lebukott, és mindent bevallott, elárulta a társai nevét is. Mindenkit elfogtak, egy bizonyos Georges Watin kivételével. Szökés helyett Watin merészen egy újabb akciót kívánt végrehajtani. Abbénak akarta álcázni magát, hogy bejusson a katonai akadémiára, ahonnan az egyik ablakból lőtt volna De Gaulle-ra egy távcsöves puskával. 1963 februárjában került volna sor a merényletre, ám az intézmény angoltanárnője elárulta a tervet egyik kollégájának, aki rendőrségi besúgó volt. A rendőrök letartóztatták az összeesküvőket, ám bármilyen hihetetlen, Watinnek ismét sikerült meglépnie, és külföldre menekülnie. Évek múlva amnesztiát kapott, és csak azután tért vissza Franciaországba. De Gaulle-t egyébként a petit-clamart-i merénylet hozta ki először a sodrából, és ragaszkodott az elkövetők szigorú megbüntetéséhez. Bastien-Thiryt és Jacques Prévost-t halálra ítélték (utóbbi végül kegyelmet kapott), míg mások 10 évtől életfogytig tartó börtönbüntetést kaptak. Watint távollétében ítélték halálra. Prévost-hoz hasonlóan valószínűleg Bastien-Thiry is megúszhatta volna, ő azonban nem kért kegyelmet (nevében az apja viszont igen), sőt a bíróság előtt is De Gaulle megölésének jogosságát bizonygatta. 1963. március 11-én végezték ki.

Noha a kudarcba fulladt petit-clamart-i akció volt a legjelentősebb merénylet De Gaulle ellen, az OAS a későbbiekben sem adta fel az elnök meggyilkolására szőtt terveit. Egy bizonyos Louis de Condé Athénban kívánt végezni a hivatalos látogatásra érkezett francia államférfival, 1963. július 15-én. Tudta, hogy De Gaulle-t riporterek és újságírók hada veszi majd körül, ezért ő is riporternek akarta kiadni magát. Speciális fényképezőgépet csináltatott magának, amellyel ugyan fotózni is tudott, de ami számára fontosabb volt, a szerkezetből néhány golyót is kilőhetett. De Condé azonban a lehető legrosszabb módon edzette magát a merényletre: nyilvános szórakozóhelyeken iszogatott, hogy legyen bátorsága végrehajtani a kockázatos tervet. A dolog vége az lett, hogy elhagyta az iratait, melyek nélkül nem sok esélye lett volna a merénylet utáni menekülésre, ezért meg sem kísérelte az akciót. André Rosfelder professzor terve az volt, hogy Párizsban, az 1964. július 14-i díszszemlén végez az elnökkel. A díszemelvény alá bombát akart helyezni, melyet távirányítással kívánt felrobbantani. Az akció azonban már az előkészületi fázisban megbukott, mert a helyszín lefényképezésével megbízott fotósnak még ahhoz sem volt bátorsága, hogy a lelátó közelébe menjen. Rosfelder nem esett kétségbe, s mivel az ötletet jónak tartotta, csupán új időpontot és helyszínt kellett találnia. Nem sokkal később Toulon közelében, egy dombon emlékművet állítottak fel a szövetségesek második világháborús partraszállásának emlékére. A díszünnepségen De Gaulle is részt vett. Az emelvény alatt ezúttal sikerült elhelyezni a robbanószerkezetet, melyet két diák hozott volna működésbe a táskarádiójukba rejtett távirányítóval. A bombát azonban nem sikerült felrobbantani, mert a rendőrség lezárta a területet, a távirányító hatótávolsága pedig túl kicsi volt.

Diákok eszelték ki az utolsó merényletkísérletet az elnök ellen. A 19 éves Rémy Drelon-Mournier és társai éppen börtönbüntetésüket töltötték a Szakszervezetek Házának megtámadása miatt. A fiatalok a hűvösön azt találták ki, hogy egy mázsányi dinamitot és vashulladékot halmoznak fel egy teherautón, mellyel leparkolnak a megfelelő helyen, a kocsit pedig távirányítással felrobbantják. Előrelátó módon ki akarták dolgozni a menekülésüket is, amihez pénzre volt szükségük. Az viszont nem volt, ezért egy filmből vett ötlet alapján azt tervezték, hogy egy nagy áruház pénzügyi osztályát rabolják ki fizetésnapon. Szabadulásuk után munkához is láttak. Az áruházban azonban az a meglepetés érte őket, hogy egy szem pénztáros helyett több tucatnyi hivatalnok foglalkozott a pénzzel. A támadók kénytelenek voltak elmenekülni az autójukon, s mivel fittyet hánytak a közlekedési szabályokra, egy rendőrautó üldözőbe vette őket. Rövidesen mindnyájan visszakerültek a rács mögé. És végül essék szó egy olyan merényletkísérletről, amelyben De Gaulle úgy játszott volna kulcsszerepet, hogy akkor nem ő volt a kiszemelt célpont. 1963. november 22-én a texasi Dallasban lelőtték John Fitzgerald Kennedy amerikai elnököt. A kiterjedt nyomozás során fény derült arra, hogy bizonyos csoportok már korábban kísérletet tettek Kennedy megölésére. Az egyik akciót 1961. május 31-én, Párizsban akarták végrehajtani, amikor az amerikai elnök De Gaulle meghívásának tett eleget. A legkorszerűbb távcsöves puskával akarták lelőni Kennedyt. A merénylet kiagyalói arra számítottak, hogy valószínűleg mindenki az OAS-t gyanítja majd az akció hátterében, és az orvlövész ügyetlenségével fogják magyarázni, hogy De Gaulle helyett Kennedy lesz az áldozat. A kiválasztott bérgyilkos – aki korábban Algériában is harcolt – viszont váratlanul felszívódott. Valószínűleg kapcsolatban állt az OAS-szal, és felettesei tiltották meg neki, hogy együttműködjön az amerikai összeesküvőkkel.

A regény és a főszereplő
Egy évvel De Gaulle elnök halála után, 1971-ben jelent meg Frederick Forsyth A SAKÁL NAPJA című első regénye, amely rövid időn belül bestsellerré vált az egész világon. A filmváltozat hazai premierjét követően a könyv magyar nyelven is megjelent, s az első kiadás hamar el is fogyott. (Ne felejtsük el, hogy akkoriban egy-egy hazai kiadású könyv példányszáma sokszorosa volt a mai példányszámoknak!) Forsyth regénye egy De Gaulle elleni fiktív merényletkísérlet története, amely azonban valós motívumokon alapul. A szerző az 1960-as években a Reuters tudósítójaként Franciaországban dolgozott, ezért számos fontos információhoz hozzájutott a korábbi merényletkísérletekkel kapcsolatban. A regény a sikertelen petit-clamart-i akcióval indul. Az OAS vezetői ezután határozzák el, hogy egy „külsős”-t bíznak meg De Gaulle megölésével: egy külföldi bérgyilkost, aki még nem dolgozott Franciaországban, ezért ismeretlen a francia hatóságok előtt. A kiválasztott férfi szigorú feltételek mellett vállalja a megbízást, és e feltételek egyike, hogy az OAS három vezetőjén kívül senki sem tudhat a létezéséről. A HALÁL NEM FELEJT című későbbi regénye alapján készült film bevezetőjében Forsyth azt állította, hogy a Sakál alakját a hírhedt terrorista, Carlos (valódi nevén: Ilich Ramírez Sánchez) ihlette. A regényben és a filmben nem derül ki, hogy kicsoda is tulajdonképpen a Sakál, csupán apróságokból rakható össze a személyisége. Előnyös testalkatú, jó megjelenésű férfi, de nincsenek feltűnő ismertetőjegyei, hiszen annak a bécsi szállodának a portása sem tud róla később pontos személyleírást adni, ahol az OAS vezetőivel találkozott. Mivel könyörtelenül és hatékonyan gyilkol, valószínűleg a haditengerészetnél vagy az idegenlégiónál szolgálhatott. Nyilván ezzel magyarázható az is, hogy az OAS-vezérek aktát tudtak szerezni róla. Alighanem brit állampolgár, aki folyékonyan beszél franciául is. Kaméleon módjára változtatja külsejét és személyazonosságát, hogy eltűnjön üldözői elől. A regény utal arra, hogy a Sakál Dominikában és Kongóban is dolgozott, az 1973-as film azonban egyértelműbbé teszi ezeket az információmorzsákat, és lényegében azt állítja, hogy a Sakál volt Trujillo (a dominikai diktátor) és a „kongói férfi” (alighanem utalás Patrice Lumumba exelnökre) gyilkosa. Érdemes megemlíteni, hogy maga Carlos a könyv megjelenése után kapta a Sakál nevet a médiában, mivel a regényt megtalálták a holmijai között az egyik búvóhelyén. Carlos állítólag egyáltalán nem szerette ezt a becenevet – a megtalált könyv valójában a vele együtt bujkáló barátjáé volt –, mivel ő forradalmárnak tartotta magát, míg a Sakál név azt sugallta róla a nyilvánosságnak, hogy valójában ő is csak egy bérgyilkos.

A filmváltozat
Forsyth bestsellerjét az egyik legtekintélyesebb hollywoodi rendező, az osztrák származású Fred Zinnemann filmesítette meg. Kenneth Ross kitűnő forgatókönyvet írt a regényből, melynek cselekményét a filmszerűség érdekében természetesen muszáj volt némileg átalakítani. A feszültség fokozása érdekében Ross az eseményeket rövidebb időintervallumba sűrítette. (Ugyanezt a módszert követték néhány évvel később A KESELYŰ HÁROM NAPJA című film alkotói is, annak cselekménye ugyanis az eredeti könyv szerint hat nap alatt játszódott.) Az érthetőség kedvéért néhány helyen egyszerűsítette a cselekményt, változtatott a neveken és a motivációkon. Az OAS-testőr neve például a regényben Viktor Kowalski, akit kislánya állítólagos betegségének ürügyével csalnak Franciaországba. A filmben a férfit Viktor Wolenskinek hívják, és a francia titkosszolgálat egyszerűen elrabolja Olaszországból. (A valóságban a petit-clamart-i akció vezetőjét, Argoud ezredest rabolták el külföldről, az NSZK-ból, hogy Franciaországban bíróság elé állítsák.) Az OAS kémnőjének keresztneve a könyvben Jacqueline, a filmben Denise. Az a politikus, aki elárulja neki a legbizalmasabb kormánytitkokat, a regényben mindössze lemond a pozíciójáról, a filmben viszont öngyilkos lesz. A Sakál alkalmi szeretője a regényben a Madame Colette de la Chalonnière nevet viseli, a filmben viszont Madame de Montpellier-nek hívják. Az egyik jelenetben a Sakál a kis vidéki szálloda vendégkönyvében utánanéz az asszony nevének és címének, ami viszont megegyezik a regénybeli címmel: Haute Chalonnière. A regényben az asszony nem találkozik Lebel felügyelővel – aki a gyilkosság után hibáztatja is magát az elmulasztott kihallgatás miatt –, a filmben viszont igen. A könyvben a Madame rájön arra, hogy mire készül a Sakál, a filmben viszont csak annyit tud, hogy a férfit valamiért keresi a rendőrség. Kenneth Ross megváltoztatta a Sakál néhány álnevét is. Eredetileg Alexander James Quentin Duggannek hívták azt a két és féléves korában elhunyt kisfiút, akinek a nevére a Sakál hamis okmányokat igényel. A filmben az elhunyt gyerek a Paul Oliver Duggan nevet kapta. A történet elején a könyvben a Sakál nem egy, hanem két útlevelet szerez. Az egyik Per Jensen dán lelkészé, akit a londoni repülőtéren szemel ki magának, de csak a szállodai szobájába belopózva szerzi meg az útlevelét. A másik Marty Schulberg amerikai diáké, akinek egy óvatlan pillanatban még a repülőtéren elemeli az útlevelét tartalmazó kézitáskáját. A filmben Per Lundquistnek hívják a dán férfit, aki tanár, és nem lelkész, az útlevelét pedig a Sakál még a repülőtéren kilopja a csomagjából. Marty Schulberg egyáltalán nem szerepel a filmváltozatban. A filmben a Sakál – közvetlenül Haute Chalonnière-ből Párizsba érkezése után – Per Lundquistként egy törökfürdőben csípi fel a homoszexuális Jules Bernard-t, hogy elrejtőzzön néhány napra annak lakásán. A regényben a Sakál Marty Schulbergként egy melegbárban ismerkedik meg Bernard-ral, és erősen kifesti magát a mosdóban, mielőtt együtt távoznának a szórakozóhelyről. Ennek köszönhetően sikerül minden ellenőrző ponton átjutniuk igazoltatás nélkül, mert ahogy az egyik undorodó rendőr megjegyzi az igazoltatás elmaradását reklamáló társának: „…mi egy olyan pasast keresünk, aki laposra kefélt egy bárónőt, aztán kitekerte a nyakát, nem pedig ilyen szar hímringyókat.”

Fred Zinnemann olyan férfinak képzelte el a Sakált, akiről az átlagnéző nem is gondolná, hogy mások megölésével keresi a kenyerét. Éppen ezért elutasította, hogy a szerepet sztárral játszassa el, noha olyan színészek neve merült fel, mint Roger Moore, Jack Nicholson és Michael Caine. (Caine 1987-ben végül egy másik Forsyth-adaptációban, A NEGYEDIK JEGYZŐKÖNYV-ben kapott fontos szerepet, de ott már nyomozót játszott, nem gyilkost.) Zinnemann Joseph Losey A KÖZVETÍTŐ (1971) című kosztümös drámájában figyelt fel az egyik mellékszereplőre, Edward Foxra, akit ideálisnak tartott a Sakál megformálására. A színész eleinte mégsem tűnt jó választásnak: az elsőként felvett jelenetek, melyekben a Sakál találkozik az OAS vezetőivel, rosszul sikerültek, mert Fox túl mereven játszott. Zinnemann azonban bízott benne, és egy hosszas autós útra ment vele, melynek során alapos beszélgetéseket folytattak a figuráról. A módszer bevált, Fox ráérzett a figura stílusára, és végül pályafutása egyik legjobb alakítását nyújtotta a hidegvérű gyilkos szerepében. A többi szerepre is sikerült kiváló karakterszínészeket megnyerni, mint például Michael Lonsdale, Derek Jacobi, Eric Porter, Cyril Cusack, Jean Martin vagy Jean Sorel. A Madame de Montpellier-t alakító Delphine Seyrig Alain Resnais filmtörténeti jelentőségű alkotásaiban (TAVALY MARIENBADBAN, MURIEL) nyújtott alakításaival hívta fel magára a figyelmet, és híres volt arról, hogy nagyon megválogatja a szerepeit, kommerszet nem igazán vállal. Zinnemann-nak azonban szerencsére igent mondott. (Fox és Seyrig egyébként A SAKÁL NAPJÁ-val egy időben együtt játszottak Joseph Losey Ibsen-adaptációjában, a BABAHÁZ-ban is.) Adrien Cayla-Legrand állítólag a megszólalásig hasonlított De Gaulle-ra, és ennek köszönhetően 4 filmben játszotta az elnököt, legelőször 1966-ban. A SAKÁL NAPJA a harmadik De Gaulle-alakítása volt, de az első, ahol nevét feltüntették a szereplők között. A St. Clair ezredest alakító Barrie Ingham mondja el a főcímet megelőző rövid bevezető szöveget is. Két későbbi sztár is felbukkan egy-egy parányi szerepben: Andréa Ferréol (még A NAGY ZABÁLÁS botrányos sikere előtt) mindössze néhány pillanatra látható, mint a vidéki szálloda egyik kihallgatásra váró alkalmazottja, Philippe Léotard pedig azt a rendőrt alakítja, aki a Sakál utolsó áldozata lesz a merénylet perceiben.

A forgatás 1972. június 1-jén kezdődött Bécsben. A stáb forgatott még Rómában, Genovában, Nizzában, Párizsban és Londonban. A belső felvételeket a párizsi Studios de Boulogne-ban rögzítették, ahol a Montparnasse pályaudvart is felépítették. A francia hivatalos szervek egyébként rendkívül készségesek voltak a stábbal, ami nagyban megkönnyítette a Felszabadulás Napján játszódó jelenetek rögzítését. Ez egyébként is egy különleges képsor a filmben, hiszen ekkor mintegy 8 percen keresztül nincsen semmilyen beszéd vagy kísérőzene, kizárólag környezeti zajok hallhatók. Érdemes megemlíteni, hogy Zinnemann híres westernjében, a DÉLIDŐ-ben (1952) kiemelt szerepet játszik az idő, mégis csak 13 olyan közelkép van benne, ami órát ábrázol, míg A SAKÁL NAPJÁ-ban (ahol a múló idő szintén fontos motívum) 31 ilyen felvétel látható. Sasszemű kritikusok figyeltek fel a Kennedy-gyilkosságra való utalásokra. Az amerikai elnököt a hivatalos változat szerint szintén egy orvlövész lőtte agyon távcsöves puskával. A Felszabadulás Napján játszódó jelenetben láthatjuk, amint a mentő elszállít valakit, aki rosszul lett: ilyesmire a Kennedy-gyilkosság helyszínén is sor került, s állítólag az epilepsziás férfi csak színlelte a rosszullétet Dallasban, hogy elterelje a figyelmet arról, mi történik azon a dombon, ahol az igazi merénylők rejtőztek. A SAKÁL NAPJA egyik szállodai jelenetében egy pillanatra egy olyan újság látható, melynek Kennedy van a címlapján. S ha már szállodáról esett szó, abban a vendégkönyvben, amelyből a Sakál megtudja Madame de Montpellier nevét és címét, a filmstáb három tagjának neve is szerepel: Louis Pitzele (rendezőasszisztens), René Strasser (kameramann) és William Holt (díszlettervező). S azért legalább egy bakit ne hagyjunk említetlenül: bár a cselekmény 1963 augusztusában játszódik, a filmben egy Peugeot 504-es autó látható, mely típust csak 5 évvel később kezdték gyártani, a genovai jelenetben pedig egy Fiat 128-as bukkan fel, amely viszont 1969 előtt nem létezett.

Korabeli kritika
„Elég az hozzá, Zinnemann nagyon ravasz taktikával dolgozik: miközben azt a biztos hitet gerjeszti bennünk, hogy a merénylő terveit, szándékait illetően tökéletesen beavatottak vagyunk, csakis annyit enged megtudnunk ezekből, amennyi a váratlanság izgalmát az utolsó percig nem veszélyezteti, sőt fokozni képes. […] Zinnemann nemcsak a bűnügyi események tartalmi érdekességét és izgalmasságát tartja fontosnak, hanem bölcs tapasztaltsággal a tartalom remek és hatásos bonyolítását is. A különleges ritmust nem csupán a színészi játék, a kameramozgás, a vágás tempójának elevensége adja, hanem a szerkezeti konstrukció […] is…”
(Sas György: A történelem csak alibi. In: Film, Színház, Muzsika 1976. január 17., 4. oldal)

A remake
1997-ben Michael Caton-Jones A SAKÁL címmel remake-et készített a filmből, amelynek azonban Zinnemann alkotásához éppoly kevés köze van, mint Forsyth regényéhez. E sorok írója kissé nehezére eső jóindulattal megpróbálja azt feltételezni, hogy a remake alkotói az eredeti film iránti tiszteletből kanyarodtak el az alaptörténettől, mivel tisztában voltak azzal, hogy azt Zinnemannál jobban úgysem tudnák megvalósítani. Sajnos azonban lehetnek más motivációk is, hiszen nem kizárt, hogy a remake készítői csupán „modernizálni” akarták a sztorit: a témát, a tempót, a körítést az 1990-es évek vélt elvárásaihoz igazítani. Hogy egy De Gaulle elleni merénylet a kilencvenes években miért ne lehetett volna érdekes filmtéma, az mondjuk számomra rejtély marad. A SAKÁL egyike lett az évtized azon kommersz bóvlijainak, melyek már-már émelyítő módon állították középpontba az Egyesült Államok elnökét mint megfontolt, tettrekész, felelősségteljes (és állandó veszélyben lévő) politikust, és a film egy cseppet sem lett eredetibb attól, hogy most éppen nem az elnök, hanem a First Lady a célpont. Caton-Jones szemrebbenés nélkül emelt át motívumokat a kilencvenes évek aktuális sikerfilmjeiből. Az egyik akciójelenet például pofátlanul koppintja a FÉRFIAS JÁTÉKOK (1992) hasonló jelenetét, a nyomozószerveket segítő elítélt figurája pedig akkor is A BÁRÁNYOK HALLGATNAK-ot (1991) idézi, ha az Anthony Hopkins és Richard Gere által játszott szereplők között amúgy nem sok hasonlóság van. A színészválasztás egyébként Caton-Jones művének legnagyobb melléfogása. Míg Zinnemann eltekintett attól, hogy sztárokat szerepeltessen, addig Caton-Jones nem is egyet, hanem rögtön hármat szerződtetett. A Sakál szerepében Bruce Willis élete egyik legrosszabb alakítását nyújtja, bár mentségére legyen mondva, hogy ez csak részben az ő hibája. A remake-ben ugyanis a figura rendkívül kidolgozatlan, személyiségcseréinek jószerivel semmi dramaturgiai funkciója nincs, és az Edward Fox-féle hidegvérű profival szemben inkább csak egy szimpla pszichopatának tűnik. Richard Gere a tőle megszokott örökös félmosollyal a szája szegletében megpróbálja elhitetni, hogy a történet szempontjából nélkülözhetetlen figurát játszik, de ez nem sikerül neki, talán azért sem, mert nem csinálja túl jól. Sidney Poitier-re sem ebből a filmből fogunk a leginkább emlékezni, a többiekre pedig boruljon a feledés jótékony homálya.

A SAKÁL NAPJA (The Day of The Jackal / Chacal) – angol–francia film, 1973. Vetítési idő: 145 perc. Rendezte: Fred Zinnemann. Írta: Frederick Forsyth azonos című regényéből Kenneth Ross. Operatőr: Jean Tournier. Zene: Georges Delerue. Díszlet: Ernest Archer, Willy Holt. Jelmez: Joan Bridge, Rosine Delamare, Elizabeth Haffenden. Vágó: Ralph Kemplen. Főszereplők: Edward Fox (a Sakál), Michael Lonsdale (Lebel főfelügyelő), Derek Jacobi (Caron), Terence Alexander (Lloyd), Michel Auclair (Rolland ezredes), Eric Porter (Rodin ezredes), Alan Badel (a miniszter), Delphine Seyrig (Madame de Montpellier), Tony Britton (Thomas felügyelő), Olga Georges-Picot (Denise), Denis Carey (Casson), Adrien Cayla-Legrand (De Gaulle elnök), Cyril Cusack (a fegyverkészítő), Jean Martin (Wolenski), Jean Sorel (Bastien-Thiry ezredes). Producer: John Woolf, Julien Derode, David Deutsch. Gyártó: Warwick Film Productions, Universal Productions France. Bemutató: 1973. május 16. (Egyesült Államok), 1976. január 8. (Magyarország).

Fontosabb díjak és jelölések, 1974:
Oscar-jelölés: Legjobb vágás (Ralph Kemplen)
Golden Globe-jelölés: Legjobb film
Golden Globe-jelölés: Legjobb rendező (Fred Zinnemann)
Golden Globe-jelölés: Legjobb forgatókönyv (Kenneth Ross)
BAFTA-díj: Legjobb vágás (Ralph Kemplen)
BAFTA-jelölés: Legjobb film
BAFTA-jelölés: Legjobb rendező (Fred Zinnemann)
BAFTA-jelölés: Legjobb forgatókönyv (Kenneth Ross)
BAFTA-jelölés: Legjobb férfi mellékszereplő (Michael Lonsdale)
BAFTA-jelölés: Legjobb női mellékszereplő (Delphine Seyrig)
BAFTA-jelölés: Legjobb hang (Nicholas Stevenson, Bob Allen)