FIGYELEM! Az alábbi szöveg spoilereket is tartalmaz! Ha még nem láttad a filmet, ne olvasd el ezt a cikket!

„Itt van a bölcsesség. A kinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát, mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat.” (Jelenések könyve 13,18 – Károli Gáspár fordítása)

Az ötlettől a forgatókönyvig
Az Ómen alapötletét Robert Munger vetette fel Harvey Bernhard producernek 1974-ben, egy közös vacsora során. A Jelenések könyvé-ből kiindulva Mungernek az a gondolata támadt, hogy mi lenne, ha az Antikrisztus egy gyermek képében visszatérne a Földre. Az ötlet megszületésében nyilván két világsikerű filmnek is meghatározó szerepe volt: Roman Polański Rosemary gyermeke (1968) című alkotásának állapotos hősnője attól retteg, hogy egy sátánista összeesküvés áldozata lett, és az Ördög gyermekét fogja világra hozni, míg William Friedkin Az ördögűző (1973) című művének tizenéves hősnőjét maga a Gonosz szállja meg. Bernhardnak tetszett Munger felvetése, és még aznap este többoldalas vázlatot írt a témából. Később David Seltzert szerződtette a forgatókönyv megírására, aki anyagi okokból vállalta a megbízást, a téma ugyanis eleinte nem igazán érdekelte. Végül belevetette magát a Biblia és az azzal foglalkozó magyarázatok tüzetes tanulmányozásába. Ötleteinek javát a Jelenések könyvé-ből vette. A miliő kiválasztását azzal indokolta, hogy a Jelenések könyve szerint a Gonosz az örök tengerből fog kiemelkedni, ami egyes teológusok szerint átvitt értelemben a forrongás és nyugtalanság világát jelenti. Seltzer szerint ez a teológiai magyarázat tulajdonképpen a politika területére alkalmazható, ezért lett a főszereplő egy Jeremy Thorn nevű diplomata. (A nevet Jeremy Thorpe politikus ihlette, de aztán – talán a félreértések elkerülése érdekében – a Jeremyt Robertre változtatták.)

A Bibliá-ra hivatkozás persze tetszetősen hangzik, ám igazság szerint valójában nem minden onnan származik. Az Ómen egyik kulcsmotívumaként visszatérő idézet például nem a Szentírás-ból való, hanem kifejezetten a film kedvéért írták: „When the Jesus return to Zion / And a comet rips the sky / And the Holy Roman Empire rises / Then You and I must die. / From the eternal sea he rises / Creating armies on either shore / Turning man against his brother / Til man exists no more.” Az angliai helyszínt Seltzer a személyes vágyaival magyarázta: remélte ugyanis, hogy a produkció költségén majd elutazhat oda. A forgatókönyv néhány hét alatt elkészült. A történet eredeti címe The Antichrist (Az Antikrisztus) volt, melyet a forgatás elején The Birthmark-ra (Az anyajegy), munka közben pedig The Omen-re változtattak. Seltzer egyébként a sztorit könyv formájában is megírta, amit pár héttel a filmpremier előtt dobtak piacra. Ebben az eredeti forgatókönyvhöz képest bizonyos apróbb változtatásokat eszközölt, például egyes szereplők nevében. Érdemes megjegyezni, hogy sem a forgatókönyv, sem a regény nem határozta meg a cselekmény pontos időpontját, csak valószínűsíteni lehet, hogy az események az akkori jelenben, az 1970-es évek közepén zajlanak. A harmadik rész regényírója, Gordon McGill azonban utólag 20 évvel korábbra datálta az előzményeket, hogy a felnőtt Damien történetét az 1980-as évekbe helyezhesse.

A rendező és a színészek

Bernhard és a vállalkozásba betársult Mace Neufeld több filmgyártó cégnek is felajánlotta a sztorit, míg a Warner Brothers nem nagy lelkesedéssel ugyan, de vállalta a finanszírozást. A cég azonban inkább Az ördögűző 2-re (1977) koncentrált, a hasonló témájú Ómenre szánt szerény költségvetést pedig már az előkészületi fázisban állandóan csökkentette. Végül a Warner illetékesei lefújták a produkciót, melyet az eredeti elképzelések szerint Charles Bail rendezett volna Charles Bronson vagy James Coburn főszereplésével. A Warner egyik munkatársa, Eddie Rosen úgy vélte, a történet számára Richard Donner lenne a legmegfelelőbb rendező, ezért eljuttatta hozzá a forgatókönyvet. Donner az 1950-es évek vége óta dolgozott a szakmában, de nem volt különösebben ismert alkotó. A forgatókönyv tetszett neki, ráadásul jó barátja volt a 20th Century Fox produkciós igazgatója, Alan Ladd Jr. A témát korábban elutasító Fox tehát átvette az akkor még Az Antikrisztus címmel futó Ómen-t, a költségvetés nadrágszíját azonban ők is alaposan meghúzták. (Állítólag összesen 2 millió 800 ezer dollárból készült a film.) Ettől függetlenül a főszerepre szerettek volna egy nagy sztárt megnyerni. Felmerült Charlton Heston, Roy Scheider és William Holden neve, ám ők valamennyien visszautasították a felkérést. (A film sikerét látva azonban Holden később elvállalta a folytatást. Mike Hodges rendező is pontosan így tett: őt állítólag az első rész megrendezésére kérték fel, de nem vállalta, a siker hatására viszont hajlandó volt a folytatás elkészítésére. Három hét után „művészi nézeteltérések” miatt kirúgták.) Az akkor már 2 éve nem forgató Gregory Peck meglátta a lehetőséget a filmben, és elvállalta Mr. Thorn szerepét. A szűkös költségvetés miatt sztárstátusához képest szerénynek mondható gázsit kapott, alig 250 ezer dollárt, viszont szerződése szerint megillette a bevétel 10 százaléka. Tekintve, hogy a film csak az Egyesült Államokban több mint 60 millió dollárt jövedelmezett a bemutató évében, Mr. Thorn szerepe végül Peck pályájának legjobban jövedelmező alakítása lett.

Miután Peck személyében Hollywood egyik legtiszteletreméltóbb sztárját sikerült megnyerni, a többi szerep kiosztása már nem okozott különösebb gondot. A költségvetésből további sztárokra ugyan már nem futotta, ám olyan megbízható karakterszínészek vállalták a közreműködést, mint Lee Remick, David Warner, Billie Whitelaw, Patrick Troughton és Leo McKern. Az alkotók persze tudták, hogy a film hatása leginkább azon fog múlni, hogy sikerül-e a legmegfelelőbb gyereket megtalálni Damien szerepére. Jelöltek tucatjaival készítettek próbafelvételeket. A film egyik kulcsjelenetében Damien az autóban durván az anyjára támad. Richard Donner ezért a próbafelvételeken mindegyik kisfiútól azt kérte, hogy egy adott jelre támadjanak rá, és ne álljanak le akkor se, ha erre utasítja őket. A szőke Harvey Stephens pontosan azt tette, amit kértek tőle. Kezdetként mindjárt jól tökön rúgta a jeles direktort, akit ütött, csípett, rúgott, karmolt, ahol csak ért. Donner szélsebesen „Állj”-t kiáltott, de az eredeti instrukciónak megfelelően Harvey-nek esze ágában sem volt leállni. Végül úgy szedték le a szülei Donnerről. A rendező rögtön tudta, hogy megtalálta, akit keresett. Hogy Damien megjelenése kellően félelmetes legyen, utasítást adott, hogy fessék sötétre a kisfiú haját, és tegyenek a szemébe kontaktlencsét, amitől nemcsak a szeme színe, hanem a tekintete is megváltozik. Némi képzavarral élve Harvey-vel a stáb megfogta az Isten lábát, mert a kisfiú egész lénye és viselkedése pontosan azt a kétértelműséget sugallta, ami Donner eredeti szándéka volt: lehet, hogy Damien tényleg maga az Antikrisztus, de az sem kizárt, hogy csupán egy ártatlan kisgyerek, akinek semmi köze sincs a környezetében történt sajnálatos balesetekhez és halálesetekhez.

A forgatásról
Bármennyire tetszett Donnernek az alapsztori, az eredeti forgatókönyvvel nem volt teljesen elégedett. Egyáltalán nem akart ugyanis horrort forgatni, mivel ő egy misztikus thrillernek látta a történetet. Ragaszkodott ahhoz, hogy Seltzer írja át a forgatókönyvet úgy, hogy teljesen hihető legyen az egész, vagyis felejtse el a patákat, a boszorkányokat és egyéb sátánista közhelyeket. Seltzer hajlandó volt a szükséges változtatások elvégzésére. A forgatás 1975. október 12-én kezdődött, és 1976. január 2-án ért véget. Seltzer óhaja is teljesült, elutazhatott Angliába, hiszen az anyag javát ott vették fel, és a brit szakemberek különösen odafigyeltek arra, hogy az alkotók által elképzelt látványt a lehető legéletszerűbben jelenítsék meg. Számos jelenet komoly szakmai kihívást jelentett, főleg a hátborzongató halálesetek illúziókeltő megvalósítása. Brennan atya halálának epizódjában különösen erős szélgépekkel állították elő a vihart, magát a felnyársalást pedig úgy oldották meg, hogy a színész hátára speciális rudat erősítettek, melynek összetolható két vége az adott pillanatban nagy sebességgel ellentétes irányba lövellt ki, ami a test átdöfésének képzetét keltette. A morbid haláleset ötletét egyébként egy valóban megtörtént tragédia ihlette, melynek során egy templom tetejéről lezuhant kereszt nyársalt fel valakit. A fotós lenyakazásának jelenetét eredetileg a magasból lezuhanó üvegtáblával akarták megvalósítani. John Richardson trükkspecialista azonban képtelen volt ezt megoldani, mert a próbák során a zuhanó üvegtábla a szél hatására rendre kibillent függőleges helyzetéből. Richardson végül azt javasolta, hogy inkább vízszintesen érkező üvegtáblával oldják meg a jelenetet. Ez sem volt sokkal könnyebb, mert az üveg mozgása most sem volt mellékes. Úgy kellett ugyanis levágnia a fotóst helyettesítő bábu fejét, hogy az többször megpördüljön a levegőben. Erre azért volt szükség, mert Donner sokkolni szerette volna az ijedősebb nézőket is, akik a félelmetes jeleneteknél rendre elfordítják a fejüket, ám miután háromig számolnak magukban, újra a vászonra pillantanak. A jelenetet tehát a rendező úgy akarta megvalósítani, hogy a „háromig számolás”-t követő lélektani pillanatban a vásznon még mindig a levágott fej pörgése legyen látható. 6 kamerával vették fel a jelenetet, az egyik mögött maga Donner ült. Persze nem sikerült minden elsőre, hiszen először például az üvegtábla lenyakazta ugyan a bábut, de nem tört össze. Viszont az is fontos volt, hogy a lefejezés után a kirakatüvegbe csapódjon, ahol felborít egy palack vörösbort. Az alkotók ugyanis szándékosan nem akartak művért használni, a vörös színt valójában a kifröccsenő bor látványa adja a jelenethez. A legenda szerint a fotóst játszó David Warner soha nem nézte meg ezt a rendkívül élethű képsort, ennek a híresztelésnek azonban ellentmond az a tény, hogy a jubileumi DVD-kiadáson részletekbe menően beszél róla.

A Mrs. Thornt alakító Lee Remicknek ugyancsak kijutott a nehéz pillanatokból. A film egyik jelenetében az asszony Damiennel együtt ellátogat egy szafariparkba, ahol a megvadult páviánok a kocsijukra támadnak. A kívánt hatás érdekében az állatokat néhány órával a felvétel előtt élelem nélkül karámba zárták, majd kiengedték, az autó tetejére pedig banánokat helyeztek. Az éhes páviánok vérszomjas fenevadként természetesen rögtön a kocsira vetették magukat, majd szépen tönkre is tették a felvételt, ugyanis a banánok megszerzése után elkezdtek békésen falatozgatni. A megoldással egy állatorvos állt elő, aki szerint a páviánok akkor vadulnak meg, amikor a vezérhímet eltávolítják közülük. Ezt már csak azért is meg kellett tenni, mert az állaton volt egy mély seb, ami kezelést igényelt. Miután egy kisebb állat elszállítása valóban semmilyen reakciót nem váltott ki a páviánokból, Donnerék végül valóban az állatorvos tanácsa szerint jártak el, és a vezérhímet tették az autójukba. A hatás félelmetes volt: a páviánok tényleg rátámadtak a kocsira, Remick és a kis Harvey pánikba esett, sőt a hátsó ülésen kamerázó Donner is nehéz perceket élt át. A hidegzuhany később következett, amikor Stuart Baird vágó bejelentette, hogy a felvett anyag nem elegendő a jelenethez. Donner kicsit epésen közölte vele, hogy akkor menjen vissza ő a páviánok közé, amit Baird meg is tett, hogy néhány közeli felvétel is legyen a felbőszült állatokról. Baird seprűnyéllel piszkálta az egyik páviánt, hogy az vicsorogjon, és észre sem vette, hogy a többi állat szépen bekerítette őt és kis stábja tagjait. Szerencsére baj nélkül megúszták a veszélyes kalandot.

Egy másik jelenetben Mrs. Thorn lezuhan a házuk emeletéről. A színésznő dublőze visszautasította, hogy megcsinálja a veszélyes zuhanást, ezért a szakemberek trükköt alkalmaztak. A jelenet elején egy gömbakvárium zuhan a mélybe, és törik darabokra, hogy ezzel érzékeltessék, mi vár a kőkorlátba egyre reménytelenebbül kapaszkodó asszonyra. Remick teste azonban valójában nem lefelé, hanem oldalirányba mozgott: a padló ugyanis igazából egy fal volt, melyre felerősítették a szükséges tárgyakat. A virág leveleit kifeszítették, hogy ne lógjanak. Speciális műanyag keltette a víztócsa hatását. Remick egy mozgó kocsira állt, melyet „zuhanás” közben elfordítottak, amitől úgy tűnt, mintha a test az esés során elfordulna. Az asszony feje az összetört akvárium mellett ért földet, s ott vergődött az aranyhal is. Donner csupán itt egyezett bele abba, hogy valódi aranyhalat használjanak, ami pár másodperc után újra vízbe került. A lezuhanó akváriumban látható aranyhal ugyanis valójában szárított szardínia volt, narancsssárgára festve. Nem volt eseménytelen a forgatása annak a jelenetnek sem, amelynek során egy éjszaka rottweilerek támadnak Thornra és a fotósra egy elhagyatott etruszk temetőben. Eredetileg németjuhászokkal akarták felvenni ezt az epizódot. Gondosan ki is képezték őket Amerikában, ám a forgatás Angliában zajlott, ahová fél év karantén után lehetett volna beszállítani az állatokat. A helyszínen csak rottweilerek álltak rendelkezésre. Az állatok nagyon barátságosak voltak az emberekkel, és támadás helyett inkább egymással akartak volna üzekedni. Végül húsdarabokat erősítettek a szereplők öltözékére, hogy a kutyák valóban nekik essenek. A dolog vége az lett, hogy az egyik rottweiler „túljátszotta” a szerepét, és átharapva a David Warnert helyettesítő dublőr bőrvédőjét, komolyan megsebesítette a férfit. A sebet 14 öltéssel varrták össze.

A befejezés
A film utolsó 10-15 perce eredetileg kicsit másmilyen volt, mint ami aztán a mozikba került. Lerövidítették Mrs. Baylock és Thorn összecsapásának jelenetét: a sátáni nevelőnő még akkor is a diplomatára akar támadni, amikor a férfi az autójával elhajtani készül, hogy magával vigye Damient a templomba. Thorn elgázolja Mrs. Baylockot. Ezt a képsort azonban kivágták a végső változatból. Az eredeti befejezés temetési jelenetében három koporsót lehetett látni, ami arra utalt, hogy a Thorn család mindegyik tagja meghalt. Ez a befejezés állítólag nem tetszett a tesztközönségnek, ezért Alan Ladd Jr. azt javasolta a rendezőnek, hogy hagyja életben Damient. Természetesen némi pénzt is kiutalt a pótforgatásra. Az új befejezésben már csak két koporsót láthat a néző. Egy tiszt átadja az összehajtogatott amerikai zászlót egy háttal álló párnak. A kamera ekkor elindul lefelé, és a pár között meglátjuk Damient, aki megfordul és ördögi módon elmosolyodik. Richard Donner némi ravaszsággal érte el, hogy a mosoly félelmetes legyen. Azt mondta Harvey-nek, hogy nézzen a lehető legcsúnyább tekintettel a kamerába, de nehogy elnevesse magát, különben nem lesznek barátok. A kissrác persze nagyon küszködött, hogy visszatartsa a kitörni készülő nevetést, de végül elmosolyodott, vagyis pontosan azt csinálta, amit Donner valójában akart tőle.

A zene
Mindenki egyetért azzal, hogy az Ómen hatásához a kísérőzene jelentős mértékben hozzájárult. Donner és Bernhard még a forgatás előtt ellátogattak Jerry Goldsmith egyik élő koncertjére, ami rendkívül nagy hatást tett rájuk. Úgy érezték, Goldsmith lenne a legalkalmasabb ember az Ómen kísérőzenéjének megkomponálására, ám nem volt elég pénzük a zeneszerző szerződtetéséhez. A film már az utómunkálatoknál tartott, amikor Alan Ladd Jr. a költségvetésen felül további 25 ezer dollárt adott Donneréknek arra, hogy Goldsmitht szerződtessék. A zeneszerző örömmel vállalta a megbízást, hiszen nagy alkotói szabadságot élvezhetett, sőt avantgárd megoldásokkal is kísérletezhetett. A gregorián zene elemeit használta fel, és az az ötlete támadt, hogy a fő zenei motívumot úgy alkotja meg, mintha az egy feketemise része lenne. Konzultált a londoni kórus vezetőjével, aki a latin nyelv szakértője volt, hogy megtudja tőle a mise kulcsszavait, és kifordítsa azokat. A filmbeli kórus ezt a latin szöveget kántálja: „Sanguis bibimus, corpus edimus, tolle corpus Satani”, amit később az „Ave Satani” és a „Versus Christus” kiáltások váltanak fel. Romantikus zenei motívum alig van a filmben: szinte csak abban a jelenetben hallunk ilyesmit, amelyben a Thorn házaspár idilli boldogságban sétál a folyóparton, ám a zene ekkor is baljóslatúvá válik, hiszen Damien hirtelen eltűnik. Furcsamód az Ómen hatásosságát Goldsmith nemcsak a zenével, hanem annak hiányával is fokozni tudta. Egyes kulcspillanatokban ugyanis nem akarta a zenével előre jelezni a nézőnek, hogy valami történni fog, s e módszernek köszönhetően az adott esemény sokkal váratlanabbul következett be. Erre az eljárásra példa az a jelenet, melyben Mr. Thorn megtalálja az anyajegyet fia fején: ekkor semmi zene nincsen, ezért a következő pillanatban Mrs. Baylock támadása teljesen felkészületlenül éri a nézőt. Az Ómen zenéje a sokadik Oscar-jelölése volt Goldsmithnek, aki már csak azért sem bízott a győzelmében, mert egyik vetélytársa a díjkiosztó előtt bő 1 évvel elhunyt, legendás Bernard Herrmann volt, akit ráadásul két filmmel is neveztek. Az Akadémia azonban Goldsmith javára döntött: először és utoljára.

Az átok
Az alkotók visszaemlékezései szerint az Ómen forgatását baljós események, balesetek és szomorú halálesetek kísérték végig. Mivel a marketingeseknek később az az ötletük támadt, hogy ezeket az incidenseket is felhasználják a film reklámkampányában, felmerült a gyanú, hogy csupán kitalációkról van szó. Ezt a feltételezést részben alátámasztja, hogy maguk az érdekeltek sem mindig egymással egyezően nyilatkoztak a szomorú eseményekről. Ha úgy vesszük, az „Ómen-átok” valójában már a forgatás előtt elkezdődött. Gregory Peck fia ugyanis nem sokkal korábban öngyilkos lett, más források szerint viszont a „szokásos” celebbaleset történt vele: véletlenül elsült a kezében egy fegyver. A producerek ezért először el se akarták küldeni a forgatókönyvet Pecknek, mert ízléstelennek gondolták, hogy szerepet ajánljanak neki egy olyan filmben, melynek végén az apa meg akarja ölni a saját fiát. A sztár ügynökének közbenjárására gondolták meg magukat. Pecket és a forgatókönyvíró David Seltzert két külön repülőgép szállította Angliába, s állítólag mindkettőbe villám csapott. Peck később lemondta azt a járatot, amellyel az izraeli forgatásra utazott volna, s a gép lezuhant: senki nem élte túl a katasztrófát. Egyik este a színész pillanatnyi szeszélyből nem ment el a kedvenc éttermébe, melyet az IRA pont akkor röpített a levegőbe. Richard Donner szállodájában is támadást hajtott végre az IRA (természetesen akkor sem a készülő filmmel összefüggésben), ráadásul a rendező később majdnem elvesztette a lábát egy közúti incidensben. A leghátborzongatóbb tragédia az utómunkálatok fázisában történt, amikor John Richardson trükkspecialista már Belgiumban dolgozott A híd túl messze van (1977) című háborús szuperprodukcióban. Az őt meglátogatni készülő gyönyörű barátnője útközben autóbalesetet szenvedett, melynek során szó szerint elvesztette a fejét.

A bakik
Nos, miután eddig minden és mindenki kellően ki lett fényezve az Ómen kapcsán, vegyük szemügyre, mi az, ami nem sikerült. A teljességre törekvés igénye nélkül tehát következzen néhány baki.

* Amikor Holly öngyilkos lesz, és akasztott teste betöri az ablaküveget, három különböző kameraállásból mutatják a jelenetet, ám az üveg mindegyikben másképp van kitörve.

* Damien születésnapi bulija a cselekmény szerint júniusban van, a képsor végén megjelenő kutyának mégis látható a lehelete, ami csakis hideg évszakban lehetséges.

* Amikor Mrs. Baylock először bemegy Damienhez, kétszer csukja be maga után az ajtót.

* Az egyik jelenetben Jennings kivesz egy képet az előhívó folyadékból, és rögtön a fény felé tartja. A valóságban a kép ilyenkor megfeketedik, ugyanis előbb vízbe, utána fixáló folyadékba, majd megint vízbe kellett volna tenni.

* Amikor Rómában a taxisofőr kiszáll a kocsiból, egyik ujja be van kötözve, később viszont a kötésnek nyoma sincs.

* A temetői jelenetben Thorn egyedül, viszonylag könnyen elmozdítja a nehéz kőfedelet fia sírjáról, később viszont a fotóssal együtt is igen nagy erőfeszítések árán tudja megemelni.

* Amikor Mrs. Thorn kizuhan a kórház ablakán, esés közben mindkét karját mozgatja, holott korábbi balesete miatt az egyik karját begipszelték.

* Jennings azt mondja Mr. Thornnak, hogy a Megiddo név az Armageddon szóból ered, pedig ennek pont a fordítottja igaz: az Armageddon származik a „Har Megiddo” (Megiddo hegye) kifejezésből. Rögtön utána azt állítja, hogy Megiddo 60 mérföldre esik Jeruzsálemtől délre, holott a város valójában északi irányba van. (A magyar szinkronban 100 km-t mondanak, és nem említik a déli irányt.)

ÓMEN (The Omen) – amerikai film, 1976. Vetítési idő: 111 perc. Rendezte: Richard Donner. Írta: David Seltzer. Operatőr: Gilbert Taylor. Zene: Jerry Goldsmith. Díszlet: Carmen Dillon. Jelmez: Tiny Nicholls (G. W. Nicholls). Vágó: Stuart Baird. Főszereplők: Gregory Peck (Robert Thorn), Lee Remick (Katherine Thorn), David Warner (Jennings), Billie Whitelaw (Mrs. Baylock), Harvey Stephens (Damien), Patrick Troughton (Brennan atya), Martin Benson (Spiletto atya), Holly Palance (Holly, a nörsz), Leo McKern (Carl Bugenhagen). Producer: Harvey Bernhard, Mace Neufeld, Charles Orme. Gyártó: 20th Century Fox. Bemutató: 1976. június 25. (Egyesült Államok)

Jelentősebb díjak és jelölések, 1977:
* Oscar-díj a legjobb filmzenéért (Jerry Goldsmith)
* Oscar-jelölés az Ave Satani című filmdalért (Jerry Goldsmith)
* Grammy-jelölés a legjobb filmzenéért (Jerry Goldsmith)
* Golden Globe-jelölés a legjobb pályakezdő férfi színésznek (Harvey Stephens)
* BAFTA-jelölés a legjobb női epizódszereplőnek (Billie Whitelaw)