Egy szakmájába belefáradt, de még „nagy név”-nek számító tévériporter egy sivár afrikai szállodában holtan találja szobaszomszédját, aki külsőleg valamelyest hasonlított rá. Hirtelen ötlettől vezérelve személyazonosságot cserél vele, és máris egy új, izgalmasnak tűnő élet kezdődik számára. Michelangelo Antonioni 1975-ben bemutatott filmjében azonban nem a cselekmény külsődleges fordulatai az igazán érdekesek, hanem a főhős individuális válsága, annak okai és következményei.

Tecnicamente dolce
A Foglalkozása: riporter előzményei az 1960-as évek végére nyúlnak vissza. Antonioni az évtized közepén 3 filmre szóló szerződést kötött az MGM-mel, és ezek közül mindjárt a legelső alkotás, a Nagyítás (1966) világsikert aratott. A Zabriskie Point (1970) fogadtatása azonban már korántsem volt annyira lelkes, kereskedelmi szempontból pedig egyértelműen bukás volt. A tervezett harmadik produkció forgatókönyve az ismert olasz író, Italo Calvino egyik műve alapján készült, s a Tecnicamente dolce munkacímet viselte. Antonioni a film főszereplőjének Jack Nicholsont választotta, aki épp akkoriban vált ismertté a Szelíd motorosok (1969) című drámával. A női főszerepet egy teljesen ismeretlen színésznőnek, Maria Schneidernek szánta. (Nicholson egyébként a ’60-as évek közepén Párizsban járt, ahol megismerkedett Schneiderrel, sőt el is jegyezte.) 1971 nyarán a rendező és a főszereplők elutaztak a dél-amerikai dzsungelbe a forgatás előkészítésére. Carlo Ponti producer azonban úgy találta, hogy a vállalkozás költséges és túlságosan rizikós, ezért lefújta a produkciót. Amolyan kárpótlásként felajánlotta Antonioni számára Mark Peploe novelláját. A rendezőnek eleinte nem nagyon tetszett a történet, de aztán megbarátkozott vele, és a szerző, valamint Peter Wollen társaságában megírta a forgatókönyvet, melybe beleszőtte személyes élményeit is. Az MGM a Zabriskie Point bukása után már óvatosan viszonyult Antonionihoz. Nem lehetett azonban figyelmen kívül hagyni, hogy Jack Nicholson az Öt könnyű darab (1971) című filmjével megerősítette pozícióját az új sztárok sorában, ráadásul időközben Maria Schneider is világhírű lett Bernardo Bertolucci Utolsó tangó Párizsban (1972) című hírhedt művének köszönhetően. Nicholson felhasználta a befolyását Antonioni érdekében, és az MGM végül vállalta a Foglalkozása: riporter finanszírozását, mert a cég illetékesei azt hitték, egy fordulatos thriller készül a forgatókönyvből.

A helyszínek és a közös munka
A film minden különösebb hírverés nélkül készült, valószínűleg 1973 nyarán. Forgattak Algériában, az NSZK-ban, Angliában és Spanyolországban. Az egyik spanyol helyszín Barcelona volt, az ország kereskedelmi központja: itt található a Les Rambles, Európa legrégibb és legfestőibb utcáinak egyike, ahol szintén forgattak. Nicholson és Schneider egyik találkozásának helyszíne a Palaccio Guell múzeum volt. A stáb járt Almeriában, Malagában és Sevillában is. A spanyolországi forgatás után két hétig dolgoztak Algériában, a sivatag közepén. Ezalatt a teljes stáb sátrakban élt. A forró spanyol és afrikai helyszínek után a munka a hűvös Londonban folytatódott 5 héten keresztül: az elegáns Georgian Square-en és a Bloomsburyben található modern épületkomplexumban forgattak. Antonioni nehéz természetű rendezőnek számított, aki híres volt arról, hogy nem szereti részletekbe menően instruálni a színészeit, mert az volt a véleménye, hogy minél többet tud a színész a szerepéről, minél jobban érti a figurát, annál kevésbé lesz természetes a játéka. A színészt csupán a képi elemeknek egyikének tekintette, ezért az általános eligazításon túl mindössze technikai instrukciói voltak a szereplők számára: hová álljanak, merre nézzenek stb. Voltak művészek, akik nehezen viselték ezt a munkamódszert, Nicholson azonban tökéletesen alávetette magát Antonioni irányításának, és jól tudott együtt dolgozni vele. Jacknek nem voltak problémái a partnernőjével sem: „Csodálatosan dolgoztunk együtt, alighanem azért, mert én mindent értettem, ő pedig az égvilágon semmit.”

A leghíresebb jelenet
A film leghíresebb jelenete az utolsó képsor, amelyben a riporter David Locke a fegyverkereskedő Robertsonként egy útmenti spanyol motelben várja be végzetét, a nyomában járó afrikai bérgyilkosokat. A 7 perces beállítást 11 napon keresztül forgatták egy spanyol kisvárosban, a Sevilla tartományban található Osunában. Antonioni a jelenethez nem valódi helyszínt használt: a szállodát kifejezetten ehhez a beállításhoz építették. Technikai okokból csak szürkületkor lehetett filmezni, kb. délután 5 és este fél 8 között, amikor a külső és belső fényviszonyok nagyjából kiegyenlítettek voltak. Erre azért volt szükség, mert a jelenetben a kamera lassan, de folytonosan mozgott: a szoba rácsain keresztül „kiment” az udvarra, majd ugyanazon az úton, ugyanolyan lassú mozgással visszatért a szobába. A néző nem látja, mi történik Locke-Robertson szobájában, csak hallja (hallani véli) a történések hangjait. Maga az ötlet nem volt teljesen új, egy évvel korábban Alfred Hitchcock is használta a Téboly (1972) című filmje azon jelenetében, melyben a gyilkos mit sem sejtő áldozatával együtt besétál annak lakásába, ám a kamera ahelyett, hogy követné őket, és bemutatná a gyilkosságot, a lépcsőházon keresztül fokozatosan kihátrál az épületből. Ami Antonioni alkotásának zárójelenetét igazán bravúrossá teszi, az a kamera mozgása és a jelenet felépítése. 1973-ban még nem ismerték a steadycamet: a kamera folyamatos mozgását az ablakrácson keresztül giroszkópok segítségével oldották meg. A szobában a kamera a mennyezetre szerelt sínen mozgott, az udvaron pedig egy közel 30 méter magas darura függesztett horgon haladt tovább. (Az ablakrácsokat mozgatni lehetett.) Antonioni a befejezéssel szimbolikusan is ábrázolja Locke személyiségcseréjének csődjét: mintha a figura ugyanoda jutott volna vissza, ahonnan elindult, hiszen a spanyolországi szálloda külsőségeiben alig különbözik az afrikaitól.

A valóság szökevényei
A kritikusok trilógiaként kezelik a Nagyítást, a Zabriskie Pointot és a Foglalkozása: riportert. Magyarázatuk szerint az első film a megismerés szabadságáról szól, a második a cselekvés szabadságának lehetőségeit keresi, míg a harmadik lényegében ezek kudarcát ábrázolja. David Locke akár a Nagyítás fotósa, Thomas öregebb, kiábrándult és kiégett alteregója is lehetne, aki túl van már a Zabriskie Point diák főhőse, Mark illúzióin is. Thomasban még élt a vágy a valóság megismerésére, megörökítésére és értelmezésére, noha végül nem bírta átlépni önmaga korlátait, és kudarcot vallott. Markban még megvolt a tenni akarás a világ megváltoztatására, noha a döntő pillanatban meghátrált a cselekvés elől. David Locke-ból mindez hiányzik, ami azért is feltűnő, mert elődjeivel ellentétben ő nagyon is benne van a valóság sűrűjében: a film elején például egy meg nem nevezett afrikai országban (alighanem Csádban) látjuk, ahol a polgárháborúról készít tudósítást. Ugyanolyan szenvtelenséggel rögzíti az államfő nyilvánvaló hazugságait, mint az államhatalom ellen lázadók kivégzését. (Ez utóbbi egyébként valódi képsor, Antonioni egy igazi dokumentumfilmből vette át.) Ő mindezt a riporteri munkához szükséges objektivitással magyarázza, ám alighanem arról van szó, hogy elvesztette érdeklődését a valóság iránt, amit a maga módján képes ugyan közvetíteni, de nincsen rá semmilyen befolyással. Hiába kínál a személyiségcsere cselekvési lehetőséget, ha magában Locke-ban nincs meg a motiváció a cselekvésre: önmaga elől akkor sem tud elmenekülni, ha Robertson bőrébe bújik, hiszen válsága belülről fakad, ezért riporteri énjének levetésével nem oldotta meg a problémát.

Nyitott kérdések
A Foglalkozása: riporter bizonyos kérdéseket megválaszolatlanul hagy, így például nem ad pontosabb információt ama bizonyos afrikai országról, a polgárháború fordulatairól, esetleges végkifejletéről. Egyes kritikusok ezt a film hibájának tartották. Nem volt igazuk. Antonioni Locke individuális válságát tette a vizsgálódás tárgyává, az afrikai szál csupán ennek függvényében volt érdekes számára. Tulajdonképpen csak a tőle megszokott módszert alkalmazta, hiszen például A kalandban (1959) sem tudtuk meg, hogy mi lett az eltűnt lánnyal, és a Nagyításban sem az volt az érdekes, hogy kit és miért öltek meg a parkban, hanem az, hogy mindez mennyire változtatja meg a főhős életét, illetve viszonyát a valósághoz. A Foglalkozása: riporter esetében a két legérdekesebb nyitva hagyott kérdés a lány figurája és a befejezés. A Maria Schneider játszotta szereplőről elvileg csak annyit tudunk meg, hogy egy művészettörténetet tanuló diák. Apró jelek azonban arra utalnak, hogy valójában Robertson feleségével azonos. A lány ugyanis mindegyik városban felbukkan, ahol Robertsonnak az előjegyzési naptára szerint egy bizonyos Daisyvel kell találkoznia. A film végén Locke a szállodai bejelentkezéskor át akarja adni az útlevelét a recepciósnak, ám ezt a férfi elhárítja azzal, hogy erre nincs szükség, Mrs. Robertson már bejelentkezett, elég az ő útlevele. Locke-ot itt is a lány várja. Az sem zárható ki, hogy ő árulta el az ál-Robertson hollétét a bérgyilkosoknak. A híres zárójelenetben ugyanis az egyik bérgyilkos az udvaron tartózkodó lányhoz megy, mintha ismernék egymást. A lány tiltakozó mozdulatot tesz, mintha megbánta volna, amit tett.

Bár a film logikusan értelmezhető és magyarázható Robertson halálától Locke haláláig, Antonioni mégis hagyott helyet annak az értelmezésnek is, hogy az ál-Robertson talán mégsem halt meg. Amikor ugyanis utoljára látjuk őt, mielőtt a kamera megkezdené lassú mozgását a híres beállításban, egy bordó színű inget visel. Miután a lassan mozgó kamera a hétperces beállítás végén visszatér a szobába, az ágyon fekvő férfin (arca nem látható) kék színű ing van. Nem tűnik túl valószínűnek, hogy a rendkívül aprólékos Antonioni elsiklott volna ekkora baki fölött, ha nem lettek volna ezzel kapcsolatban tudatos szándékai. A bérgyilkosok távozása után néhány perccel megérkezik Mrs. Locke is a spanyol rendőrséggel. Az asszony nem ismeri fel az ágyon fekvő halottban a férjét, a lány viszont Robertsonként azonosítja az elhunytat. Természetesen lehetséges, hogy Mrs. Locke csupán hazudik, és miután a férje meghalt, már nincs értelme lelepleznie a személyiségcserét, ám az sem zárható ki, hogy őszinte volt, és a halott tényleg nem a férje.

Így látták ők
A Foglalkozása: riportert eredetileg az 1974-es cannes-i filmfesztiválon akarták bemutatni, ám a premier akkor elmaradt. Rossz nyelvek szerint Antonioni azért nem akart részt venni a fesztiválon, mert a programban szerepelt a nagy konkurens, Federico Fellini új alkotása, az Amarcord. Az egy évvel későbbi cannes-i seregszemlén azonban végül bemutatták a filmet, melynek tartózkodó fogadtatása a későbbi magyar kritikákban is tükröződött.

„Antonioni ugyanis azt illusztrálja, hogy elvileg, érzelmileg elkötelezetlenül nem lehet egy elkötelezettséget feltételező, sőt követelő akcióba, életprogramba belépni. Aki riporterként nem vállalta a nyílt hovatartozást, azt a harc más frontokon is törvényszerűen félresodorja. De ennek a gondolatnak is hézagos a szervülése a sztorival, s nem eléggé mély a belső vetülete. Antonioni ugyanis sem az önmagát cserbenhagyás bűnében elmarasztalni, sem az önmagát megváltoztatni akarás jószándékában igazolni nem akarja Locke-t. Amikor a végzet utoléri őt, el is fordítja Locke-ról a tekintetét. […] Antonioni, aki az emberi életmegnyilvánulások annyi zárt, intim területére tudja bevezetni a nézőt, most inkább, a minden korábbinál elmesélhetőbb és nyíltabb cselekménybonyolítás ellenére, falakat emelt, zárakat rakott fel. Locke megmaradt ugyanannak az ismeretlennek, akivel a kalandozások sorát megkezdtük.”
(Sas György kritikája. In: Film, Színház, Muzsika 1976/33, 1976. augusztus 14., 5. oldal)

„A Foglalkozása: riporter egyébként feldolgozásmód tekintetében némileg megújult Antonionit állít elénk. A hosszú beállítások megint nagyobb szerepet játszanak, az előadásmód hűvösebb, visszafogottabb, sőt: rezignáltabb, mint valaha, nyoma sincs benne a Nagyítás viszonylagos mozgalmasságának vagy a Zabriskie Point érzelmi-indulati felhangjainak. Antonioni magasabb fokon visszatért korai filmjeinek stílusához. Mindez sajátos ellentétben áll azzal, hogy a cselekmény viszont, legalábbis külsőségeiben, fordulatosabb, attraktívabb még az előző két filménél is. A Foglalkozása: riporter sztorija önmagában semmivel sem kevésbé »izgalmas«, mint akármelyik jól megcsinált »thriller«-é, bűnügyi vagy kémfilmé. És bár Antonioni számára korántsem a puszta történet a fontos, nem mond le a fordulatok kínálta eredendő feszültségről sem. Csak éppen nem játssza ki, ellenkezőleg, szinte elrejti őket, kevéssé éber néző esetleg el is mulasztja egyiket-másikat. A különféle afrikaiak feltünedezése és machinációik például villanásnyiak. Ez persze ma már az igényesebb krimikben is így szokás, a hetvenes évek amerikai »akciófilmjeiben« például, de Antonioni nemcsak dramaturgiai okokból »altatja« a nézőt, hanem atmoszferikus célzattal is. Azt próbálja sugallni, hogy hiába cserélt azonosságot Locke, nem történik, nem változik semmi. Sőt általa következik be a teljes tehetetlenség állapota.”
(Győrffy Miklós: Antonioni – Szemtől szemben. Budapest, 1980, Gondolat Kiadó, 268–269. oldal)

FOGLALKOZÁSA: RIPORTER (Professione: reporter / The Passenger / El reportero) – olasz–amerikai–spanyol film, 1975. Vetítési idő: 126 perc. Rendezte: Michelangelo Antonioni. Írta: Mark Peploe, Peter Wollen, Michelangelo Antonioni. Operatőr: Luciano Tovoli. Zene: Ivan Vandor. Díszlet: Osvaldo Desideri. Jelmez: Louise Stjernsward. Vágó: Michelangelo Antonioni, Franco Arcalli. Főszereplők: Jack Nicholson (David Locke), Maria Schneider (a lány), Jenny Runacre (Rachel Locke), Ian Hendry (Martin Knight), Steven Berkoff (Stephen). Producer: Carlo Ponti. Gyártó: Compagnia Cinematografica Champion, CIPI Cinematografica S.A., Les Films Concordia. Bemutató: 1975. február 28. (Olaszország), 1976. augusztus 12. (Magyarország).

Díjak és jelölések
* 1975: Arany Pálma-jelölés a Cannes-i Filmfesztiválon
* 1976: Bodil-díj a legjobb európai filmnek
* 1976: Ezüst Szalag-díj a legjobb rendezőnek (Michelangelo Antonioni)
* 1976: Ezüst Szalag-díj a legjobb operatőrnek (Luciano Tovoli)
* 1977: Saint Jordi-díj a legjobb színésznek (Jack Nicholson, az elismerést a Száll a kakukk fészkére és a Testi kapcsolatok című filmekért is kapta)

(Tony McDouglas)