Mesélni tudni kell. Hiába van (vagy nincs) megfelelő témája vagy története, a hallgatóság figyelmét nem mindenki tudja maradéktalanul, minden mást elfeledtetve megragadni. Akiket hallgatva nem érdekelnek a mindennapok gondjai, csak a herceg/szegénylegény/emberevő mutáns sorsa miatt aggódsz: ők az igazi mesélők. Richard Kelly közéjük tartozik, és mint ilyen, tudja: a sikerhez nem azt kell néznie, kinek mesél – hanem, hogy mikor.
Időutazás paradoxonok, maró társadalomkritika, tűéles korrajz és szürreális pszichotriller: a Donnie Darko sokat markolt és semmit sem engedett kicsúszni az ujjai közül. Az elsőfilmes Kelly kiválóan értette meg az új évezred fiataljainak igényeit és körülményeit - a művészeti ágak határai elmosódtak, a különböző alkotások nem maradnak egy-egy médium határain belül: a kulcsszó az interaktivitás, a techno-generáció unja a didaktikát, maga akarja felfedezni a teremtett világokat. A Donnie Darko épp ezért nem mutatta meg minden kártyáját a filmvásznon (és a többit is csak egy-egy pillanatra, gondosan összekeverve, hogy csak fokozott koncentrációval és újranézésekkel rakhassuk össze a paklit), az univerzuma – illetve multiverzuma – tovább terjeszkedett az interneten, a dvd-hez csomagolt könyvrészleteken és a korongon található extrákon keresztül. Kelly második filmje, a Southland Tales mindenből többet akar: a témák és műfajok immár megszámlálhatatlanok, a hivatalos honlap mellett ezúttal a film világába illeszkedő áloldalak tömege érhető el, a bemutató előtt pedig napvilágot látott egy három részes képregény, mely csaknem elengedhetetlen a film cselekményének megértéséhez. Az elágazások száma tehát nőtt, a kapaszkodóké viszont csökkent, ez azonban veszélyes lépés: az interaktivitás csak addig jó, amíg a néző nem veszi észre, hogy dolgoztatják. Hiszen azt senki sem szeret.
Cannes, 2006. A kritikusok a Southland Tales premierjéről szállingóznak kifelé. Ők sem szeretnek dolgozni. A fesztivál legalacsonyabb pontszámával kitüntetett film fogadtatására nehéz szavakat találni, a levetített közel három órás minieposzt nemes egyszerűséggel sárba tiporták. Hogy a későbbi újravágás előtt valóban ennyire katasztrofális lett volna az anyag, azt nem tudjuk, de tény, hogy a Donnie Darko által már feszegetett generation gap ezúttal szakadéknyira tágulhat: ez a narráció távol áll még Kubrick vagy Lynch filmjeinek önálló értelmezést kívánó, de az utat mindig kikövező képeitől is. A karakterek és a színészek ráadásul átfogó popkulturális antológiaként működnek, mely Justin Timberlake dalra fakadásával kezdődik, és Dwayne ’The Rock’ Johnson, Sean William Scott és Sarah valami Gellar jéghideg öniróniával átitatott szerepeivel ér véget, miközben apróbb cameokban Christopher Lambert és Kevin Smith is feltűnik. Mint oly sokszor, Kelly saját lépését sem hagyhatja cinikus humora nélkül, hiszen amellett, hogy Philip K. Dick, T.S. Eliot és Robert Frost utalásokat, illetve parafrázisokat is észrevehetünk, a cselekmény maga a Jelenések Könyve analógiájának tekinthető. Ennyit a modern generációról.
A határtalan káoszban meglepően magabiztos rendet teremt a helyenként Jeunet, Burton vagy Gilliam fantáziavilágát, máshol a már említett Lynch-féle szürrealitást is idéző, mégis tökéletesen egyedi rendezés, melyből a színészvezetés külön megemlítendő: elsőre fejvakarásra és heves értetlenkedésre késztetik az embert a képernyőn látott antialakítások, de a forgatókönyv karikaturisztikus jellemeit vizsgálva rájöhetünk, mindez szükséges ahhoz, hogy a színészek önmaguk paródiájaként funkcionáljanak. Rock egy Boxer nevű tehetetlen hollywoodi sztárt alakít, aki mindig a cool factorra játszik, még közönség hiányában is; Gellar karaktere egy a testéből élő ostoba ex-színésznőcske, míg Stiffler rendőre amellett, hogy undercoverként hiteltelen játéka miatt majdnem lelepleződik, egyszerűen csak egy „pimp”. Majdnem elfelejtettem kiemelni a zseniális soundtracket, melyért nagyrészt Moby felelős, de kisebb-nagyobb ideig számtalan nagyszerű betétdalt fedezhetünk fel akár a Musetól vagy a Radioheadtől is, lenyűgöző hangulatfokozóként.
De miről is szól a Southland Tales? Antiutópisztikus jövőkép, dimenziókapuk, párhuzamos univerzumok, időutazás paradoxonok, maró társadalomkritika, szürreális pszichotriller... álljon meg a menet, nem ezt olvastad néhány bekezdéssel korábban? (a tematikai egyezés mellett számtalan képi vagy narratív motívum található itt a Donnie Darko-ból, elbizonytalanítva a nézőt, különálló-e a két film vagy nemhivatalos folytatásról van szó) Ugyanazt rejti tehát, mint elődje? A kérdésre nehéz válaszolni, de nem is fontos. Hiszen a jó hallgatóság tudja: nem az a lényeges, miről mesélnek neki, hanem az: hogyan.