rowling nagy hantamester. kötetenként bedob valami új ketyerét - halálfalókat, jóslatokat, lélekörzőket, most meg ereklyéket -, aztán összefűzi őket valami ködös fonállal, melyek igazából csak figurái számára egyértelműek. persze, nem mindnek, hisz most már harry pottert is baromira idegesíti, hogy körülötte csak úgy hemzsegnek a mindentudó arcok, csak őt nem hajlandók beavatni - az ő érdekében, mondják. ugyan, csak az élete múlik az információn.

természetesen sok olvasót épp ezek az idegörlő kérdőjelek láncolták a regényhez, engem inkább a feszes dramaturg fogott meg, aztán meg hiába is tagadnám: megkedveltem ezeket a figurákat, melyekre hét kötet alatt tényleg ragadt némi jellem.

a cselekmény ezúttal nagyrészt a roxforton kívül játszódik: a két részre szakadt varázslóvilág közötti háborút most már nem lehetett az iskolafalak között megvívni (kicsit azért a muglik világának is odapiríthattak volna). harry potter és társai folyamatos menekülésben vannak, s közben bejárják az előző regények majd' összes helyszínét. az alternatív nosztalgiát lelki és testi harcok színezik, meg persze a megszokott nyomozás valami nagyon fontos cucc után.

a végső csata elkerülhetetlen: nagyívű és drámai, ám a regénnyel együtt én minimum két fejezettel korábban abbahagytam volna... ellenben örültem, hogy kiderült, rowlingnak ugyanaz a kedvenc karaktere, mint nekem. és ezért kijár 50 pont a mardekárosoknak.