A történet főszereplője, Allan a 11 évesek nem mindennapos életét éli. Sorstársaitól eltérően egyáltalán nem furcsállja azt, hogy éjnek éjjelén virrasztania kell zokogó és öngyilkosságal fenyegetőző édesapja mellett.

Ez a kisember a család szíve-lelke, a külön-külön életképtelen családtagokat fáradtságos munkával tartja össze az önjelölt családfő. Bátyja már régóta nem él velük, húga a kamaszkor kevésbé áldásos "mellékhatásaival" zavarja meg az amúgy sem makulátlan légkört, édesanyja pedig az altatókat választja az éjszakai banzáj helyett. Édesapja, a helyi tejesember, nyilvánvaló hibái ellenére a tökéletes apaképet testesíti meg Allan szemében, pedig a látottak alapján még szánalomra sem méltó figura.

A kezdeti életképek és az idillinek még véletlenül sem mondható családi légkör bemutatása után a rendező kicsit (nagyon) más mederbe tereli a történetet. Peter Schonau Fog hibátlan arányérzékről tesz tanúbizonyságot, egy rendkívül megható temetési jelenetet másodpercek alatt billent át sírva fetrengős komédiába és ezt a játékidő során jópárszor meglépi.

Humora egyáltalán nem finomkodó, abszurd és végtelenül gonosz, a totális kiszámíthatatlansággal pedig sikeresen eléri, hogy nevessünk egy olyan témán, amin még véletlenül sem szeretnénk. Schonau Fog egy kisgyermek szemén keresztül mesél a felnőtt élet árnyoldalairól és alaposan bemutat egy olyan problémát, aminek létezése nyilvánvaló, beszélni mégse szeret róla senki sem.

Jannik Lorenzen (Allan megformálójának) személyében egy új sztárt üdvözölhetünk, elképesztő átéléssel alakítja a koraérett, ám végtelenül naiv kissrácot. A színészgárda többi tagja is kitesz magáért, de az erőteljes főszereplői jelenlét mellett ez már szinte fel sem tűnik. A The Art of Crying le sem tagadhatja gyökereit, ízig-vérig dán mozi, egy igazi filmes unikum. Még sok ilyet!