nem vagyok kibékülve a cliffhangerekkel. rád rontanak, felpörgetnek, izgatott töprengésre késztetnek, aztán a következő epizódban jön a terelés, az egyszerű elvarrás, egyszóval a nagy pofáraesés. tudod, mikor kiderül, hogy szezon végén felfedett lejárat mögött nincs más, csak egy nagy szar.

a vantage pointban 10-15 percenként bedobnak egy nagy fordulatot, aztán visszatekerik az egészet, s ezúttal egy másik résztvevő szemszögén keresztül láttatják ugyanazt az eseményt. 3-4 rewindot még simán elbír az ember akciós lánya, főleg ha az események úgy pörögnek, ahogy azt a bauerek és bourne-ok korában elvárható, ám a történetből hamarabb fogy ki a szusz, mint kezed ügyéből a popcorn.

érezhető a kapkodás a produkción: következetességet és logikát egyaránt feláldoztak a sebesség és különböző személycserék trendi oltárán. az egyik szekvenciában fél perc telik el két robbanás között, egy másikban legalább öt. egy gyalogos kislány ugyanannyi idő alatt jut el egy bizonyos pontra, mint három szélsebesen száguldó autó. apropó kislány: a gyerekmentő forest whitaker sztorija nem csupán ebből a filmből lóg ki, hanem minden olyan celluloid produkcióból, melynek nem "danielle steel" a fémjele. szerencsétlen ürge valamennyi pillanata vérciki az elhidegült feleség feltárcsázásától kezdve a fagyis kislány üldözésén át egészen a cloverfield effektusig, aminek eme film esetében még csak jelentőssége sem volt.

és filmvásznon még ennyire bush-ellenes példabeszédet soha nem pipáltam.

no de igazságtalanság lenne a film valamennyi (talán nyolc? nem számoltam...) porcikáját szétcincálnom, hisz agyatlan akciófilmként szépen elmuzsikálgat. nem hosszabb másfél óránál, pontosan és lelkesen követi a bourne-iskolát (még zenei világában is), és olyan színészveteránok, mint sigourney weaver, william hurt és dennis quaid még akkor sem tudnák túlblamálni magukat, ha nagyon akarnák.