Ugyan ki ne hallott volna Arjen Anthony Lucassenről? Senki sem? Nem meglepő. A holland zenei zseni munkássága sajnos a nem tartozik a nemzetközileg promótálható anyagok közé, de aki lemarad róla, rengeteget veszít. Arjen számos egyéb projektje (Star One, Ambeon, Stream of Passion) közül is kiemelkedik az Ayreon nevet viselő vállalkozás, melyet általában progresszív metál operák sorozatának csúfolnak - a három szóból kettő stimmel is, de az eddigi hét albumot végigpörgetve mindenki számára világossá válhat: a metal kifejezés nem helyénvaló, az Ayreont ugyanis lehetetlen bármilyen hagyományos műfajba besorolni.

Arjen (aki egyébként soha nem részesült zenei képzésben, még csak kottát sem tud olvasni) fantasztikus melódiái játszi könnyedséggel ugrálnak össze-vissza a zsánerek közt; itt egy kis blues, amott némi folk, melyet kemény metálriffek és popdallamok követnek némi electro hatással... a lista végtelen, de ami még sokszínűségénél is megdöbbentőbb: mindeközben képes egységes világot teremteni, az egyes albumokon és azok összességében is. Utóbbi egy már tizenhárom éve megkezdett sci-fi történetet takar, mely szerint fajunk mindössze egy kísérlet része (nem az egerek a felelősek), melynek célja, hogy az Y bolygón évmilliók óta halhatatlanul élő nép minket vizsgálva visszaemlékezhessen az érzelmek rég elfeledett fogalmára - persze, mint ahogy az modern, társadalomkritikát megfogalmazó lemezhez illik, gyorsan kiderül, hogy mára már mi sem sokban különbözünk a rideg örökkévalóktól. Az emberiség múltja és jövője az eddigi albumokban volt felvázolva, a 01011001 (melynek címe egyébként az Y betű bináris kódja) a már megismert történetet foglalja össze más szemszögből (ezúttal mi csak mellékszereplők vagyunk, a számok nagy része a minket irányítók lelki válságait - avagy a modern társadalom problémáit - taglalja), ezáltal fényt vetve néhány eddig homályos részletre.

Aki már hallott progresszív konceptalbumot, annak lehet valami ötlete, mire számítson - de ezt gyorsan el is felejtheti. A kritika eddigi részében gondosan vigyáztam, ne hangozzon el a "zenekar" szó - az Ayreonnak csupán két állandó tagja van, a zene- és szövegíró, valamint a legtöbb hangszeres részt feljátszó Arjen és Ed Warby dobos, aki nemes egyszerűséggel tökéletes munkát végez a lemezeken. A komplexebb instrumentális részeket (gitár- és billentyűszólók, valamint fúvósok, vonósok) és a vokálokat mindig nagyszerű vendégzenészek szolgáltatják, akik a szakma krémjéből kerülnek ki. Amikor azt mondom, vendégénekesek, nem két-három előadóra gondolok: minden egyes karaktert külön vokalista szólaltat meg, a 01011001-en a 8 hangszeres vendég mellett 18 énekes szerepel - közülük is egyértelműen a legnagyobb név Daniel Gildenlöw, a Pain of Salvation frontembere, aki a tőle elvárható klasszis munkát hozza, de Arjen válogatásának nagyszerűségét mutatja, hogy a többiek sem halványulnak el mellette, mindenki okoz katartikus pillanatokat. 

Ebben persze a zenének is kiemelt szerepe van. Mivel a történet az emberiség egyre inkább elhatalmasodó, gépektől való függőségét emeli ki (sablontéma, nem feltétlenül szokványos mélységben megközelítve: egy egész szám szól az internetes társkeresőkről, máshol pedig még a bittorrent is kiemelt szerepet kap - Arjenből a próféta szólt, az album közel két hónappal a megjelenés előtt felkerült a világhálóra), az egész lemez hangzásvilágában felfedezhető egy erős industrial hatás; mintha csak egy alternatív NIN-t hallanék, mely nem az egyszerűség, hanem a komplexitás jegyében zenél. Ez utóbbi szó ne ilyesszen el senkit: nem Dream Theater szintű elszállós tekerésekről és állandó ütemmutató- és tempóváltásokról van szó, a progresszivitás inkább a műfajok keverésében és a klasszikus dalszerkezeti kötöttségektől való elrugaszkodásban jelentkezik. Legyen szó bármelyik zseniális számról (szinte mind azok, de a néhány kivétel is "csak" simán durvajó) - a Comatose industrial alapra felcsempészett szinti-fúvós dallamáról, a Beneath the Waves fantasztikus melódiáinak hajszálpontosan adagolt fokozásáról, a Newborn Race folkos-ősmetálos riffjeiről, a Ride the Comet eszméletlen tamos-szintis sweep-stepes introjáról vagy a Waking Dreams egyszerű, klasszikus rockos orgonatémájáról - a hihetetlen változatosság és a megbonthatatlan egység paradox elegyét tapasztalhatjuk. Ahol pedig mégis némi tekerős-dallamos szólók csendülnek fel, ott a vendégzenészek (billentyűs részről Joost van den Broek, Tomas Bodin, illetve az ex-Dream Theateres Derek Sherinian, gitár fronton pedig Lori Linstruth és Michael Romeo) mind nagyon odateszik magukat, semmi kétséget sem hagyva választásuk jogossága felől.

Nem könnyű hallgatnivaló, gondos odafigyelést igényel - háttérzeneként el lehet felejteni. Zárd be az ajtót, etesd meg az állatokat, és hagyd, hogy 102 percig a zene irányítson! Miket beszélek... hónapokig ez a lemez fog irányítani.

beneath the waves


ride the comet