mostanában minden bulibeszámolómban ott virít a konklúzió, hogy "öreg vagyok én már ehhez a szarhoz", és mégis, az ember nem lehet elég rottyadt a szigethez, mert ott aztán a kor igazán nem számít, hisz egyszerre megfiatalít és sírba dönt. nekem például egy csomó dolgot sikerült ma elkövetnem: kétszer eláztam és kétszer ki is józanodtam, kimentem, hazajöttem, aztán megint kimentem, aztán haza sem jöttem hajnalig és még erre a nyavalyás beszámolóra is maradt szuflám.

azt mondjuk, nem t'om, hogy mennyi, mindenesetre a hangzatosságért nem vállalok felelősséget. különben is, olyan részeken fájok épp, melyek kiderítéséhez túl fáradt vagyok. punktum.

ez a tizenötödik sziget, de akár a tizennegyedik és a tizenhatodik is lehetne, első csekkre túl sok változást nem tapasztaltam: eltűnt a viva kapu, könnyebbé vált a bejutás, tíz forinttal drágább lett az óriás rudi, a szárazság miatt nagyobb lett a por és mindenhol feltűntek az emósok. szememben a többi maradt a régiben, s kikérem magamnak, hogy öregedtem volna egy évet. mert nem.

nitzer ebb indított, amelyről csak úgy süt a germánium, mégis brit banda, s sötét hangulat ide vagy oda, nem ők fognak játszani a temetésemen. az EBM amúgy sem túl bonyolult zene, de ők még ezt is képesek kockára vágni, ennek ellenére a kezdetekben lézengő 150 ember megtízszereződött, mire belejöttek a zenélésbe, s ha jól láttam, három és fél ember még pogóra hajlamos mozdulatokat is tett, hogy oda ne rohanjak.

ebbék után hazahúztam, ugyanis velem együtt a hűtőt fel kellett tölteni olyan értékekkel (sör), melyek nélkül az ember fia nem létezhez szigetelés során. később ty cimborámmal és lapátfülü csatlósával a már törzshelynek számító csónakházban futottunk össze, hogy sörbe fojtsuk örömünket, de ez mellékes.

tizenegytől az unkle volt beígérve a wan2 sátorba, ebbe a kis szarba, s még most sem értem, miért száműzték korunk egyik legfontosabb formációját a nagyszínpadról. annak fényében meg főleg nem, hogy az unkle nem djszettet nyomott, nem is kétfős laptop-haknit, hanem full zenekaros fellépést 8-10 taggal (énekesektől függően), s ha nem lett volna ennyire elkeserítően szar a hangosítás és fülledten sötét a wan2 sátor, akkor talán életem legjobb koncertjét éltem volna meg.

megjegyzem, valószínűleg ez a kantár mentette meg az életemet, hisz koromra fittyet hányva ugráltam végig az egész show-t, melynek összes számát ismertem és még azokat is visíttottam, melyek szövegét nem is ismertem. de hát így megy ez. file és lavelle mellett még gavin clarkot sikerült beazonosítanom, akinek élőben is ugyanúgy szívbe markol a hangja, mint az új lemezen. thom yorke, ian brown, ian astbury és a többiek csak felvételről szóltak (szép is lett volna, ha kameóznak abban a sátorveremben), mindenesetre a két gitáros, szintis, dobos és khm.. laptopos élőben nyomta alá a zenét, s nem volt kímélet. még a lassulósabb rabbit in your headlights alatt sem lehetett fellélegezni, hisz simán kettévágták az eye for an eye-jal.

miután dave gahant meghazudtoló mennyiségű izzadságot fogtam fel a ruházatommal, a koncert egyszer csak véget ért. zs meg sem próbált előre türemkedni velem (előre=a menthetetlenül elharapózó pogó intenzitásától függően 2-10. sor), utána viszont ty-jal és lapáttal elkísért a nagyszínpad melletti vip placcra, ahol egy könyvelési hiba folytán három helyett hat tálnyi kaját sóztak ránk, vagy csak a lapát baszta el a rendelést, most már soha nem fogom megtudni.

a nagy zabálást viszont ellensúlyozta az a bő egy órás pattogás, melyet a mokkacukában produkáltam temper d "négydeckes" szettjére, amely a tőle megszokott minőséget és változatosságot hozta (sok-sok slágerteaserrel megtüzdelt szelekció, amelyben felváltva dominál a technostep és a bohóckodás). három után irány haza, barátnő el, zuhany pipa, gép bekapcs, beszámoló megír, s most alvás.