kalandok földalattin és buszon. korábban már meséltem a new yorki tömegközlekedésről, amely csak első ránézésre szövevényes, valójában viszont szinte lehetetlen eltévedni. csupán annyit kell tudni, hogy olyan nincs, hogy "fordulj jobbra", ehelyett van "fordulj nyugatnak", továbbá a legtöbb utca egyirányú, manhattan a downtown, harlem az uptown, a többi pedig a dzsumbuj. na jó, nem teljesen, de ha turistaként jössz, akkor brooklynba úgysem mész, hacsak nem kedveled az extrém sportokat. summa summarum, nem véletlen, hogy new yorkban még egy angolul beszélni nem tudó is lehet taxis, ezért majd' minden indiai vagy újságot árul vagy a kormányt markolja.

további axióma az is, hogy nincs metró bolond nélkül. vendéglátóm egyik lakótársával megállapítottuk, hogy new yorkban mindenki megőrül, csupán idő kérdése. 15 nap nekem pl. arra volt elég, hogy zenehallgatás közben kissé jobban elengedjem magam, mint idehaza (értsd: egy szerény keljfeljancsi amplitudójával bólogattam), de ez csak ahhoz kellett, hogy ne nézzenek ki az iPodra tapadt utazóközönség soraiból. sokkal gyakoribb viselkedés a gesztikulációval kísért tátika, esetleg a refrén hangos szavalása, légdobolás, léggitározás, miegymás. rosszabb esetben ehhez már iPod se társul, a delikvens csak mondja/szavalja/danolássza a magáét, a többiek pedig le se szarják.

de nem mindenki a maga szórakoztatására csinálja a műsort. egyszerű koldussal minden sarkon lehet találkozni, ahogy starbuckos műanyagpohárban csörgetik az aprót. a subway közönségének műsor kell, ezért van olyan kéregető, aki sebeit mutogatva előadja a nagyhalált, s az ember attól félve, hogy mindjárt hozzáér és ráragaszt valami gyógyíthatatlan kort, inkább pénzt ad neki, csak álljon már tovább. aztán van egy fazon, aki szereti utánozni a metróbomondó hangját, s vicces beszólásokkal közeledik a (legtöbb esetben női) utasokhoz. pl. "if you tried black, there's ain't go back" vagy "i've got no money but loads of honey". mi is kaptunk némi dícséretet ("look, what a nice couple"), aztán komolyra fordította a szót: elkezdte lobogtatni halott felesége képét, s ekkor jöhetett az adakozás. a rögtönzött hip-hop bemutatóval nem találkoztam, viszont a saját magát promotáló rapperrel ("4 szám ingyen letölthető a pólómon és a cipőmön olvasható weboldalról") és a hajléktalanoknak felkínált ingyenszendvics-ügynökkel igen, aki akár önmaga is lehet hajléktalan, hisz a szendvics-osztást kéregetés követi.

ez a fazon eljátszotta nekem a nothing else matters-t, de elkövette azt a hibát, hogy énekelni is próbálta :)

a megállókban szinte mindig valami zenés szám fogadja az utast, de míg ez nálunk általában kimerül a szintetizátorban vagy a szájharmónikában, a nagy almában kissé kreatívabbak az emberek: a sanzonénekestől kezdve a samiszent pengető ázsiai hölgyeményig felvonul midnenféle egzotikum, s zenélés mellett a közönséggel is megpróbálnak kommunikálni, az ember ilyenkor vagy mélyebbre merül újságjába vagy szívesebben fizet.

harlemben többnyire busszal utaztam (megjegyzés: a 86. utcában a 86-os busz megy végig, a 100+ utcákat 100, 101, 102, 103, stb. számú buszok róják, szóval ez se túl bonyolult), nem ritkán egyedüli fehérként, de soha nem volt ebből gondom, még csak csúnyán se néztek rám. el voltak foglalva azzal, hogy túlkiabálják a közlekedés zaját, no meg egymást. egy spanyol úr egyszer még meg is áldott, mikor átadtam kislányának a helyem. a sofőrök elég lazán veszik a melójukat, nem szoktak rászólni a hátsó ajtón felsumákolódó lógósokra, ennek ellenére a lógás csak hajléktalanok körében dívik. ha kevesen vannak a buszon, akkor a sofőr simán leparkol, s kiugrik egy kávéért, s a műszakváltás sem garázsban történik. sebaj, az amerikai utazóközönség tényleg türelmes. hosszú távon engem tuti idegelne, hogy a busz minden sarkon megáll, és ha sok a fel-leszálló, akkor akár gyalog is le lehet körözni, ha egy picit kilép az ember...