dc. hétvégén washingtonba utaztunk. a térképre nézve úgy tűnik, mintha csak egy köpésre lenne new yorktól, valójában viszont 4 és fél órás buszozás várt ránk, nem mintha USA-ban ez távolság lenne. talán ezért van az, hogy errefelé az emberek sokkal türelmesebb utazóközönségnek bizonyulnak, mint nálunk. a buszunk reggel hétkor indult chinatownból, s rajtunk kivül senkinek se volt egy rossz szava, mikor 5 perccel indulás előtt mindenkit lezavartak a buszról azzal a felkiáltással, hogy "wrong bus, wrong bus!".

utunk során megálltunk philadelphiában és vermontban, de délben már washington utcáit rottuk. szinte még le sem szálltunk a buszról, azonnal feltűnt, hogy mennyire csendes és békés a környék. alacsony házak, néhány lézengő ember az utcán: tipikus kisvárosi miliő. ez lenne az erő és hatalom fővásrosa? a térképre pillantva megállapitottuk, hogy pár utcára vagyunk csupán a központtól, szóval még arra sem foghattuk e dermedt békét, hogy biztosan a külvárosban lófrálunk. washington new york szöges ellentéte: itt is megtalálható sokféle ember, de senki sem akar kitűnni, az itt lakókat talán a biztonság érzete köti össze némán, az de látogatókat pedig a helyből áradó magabiztosság némitja el. szállásunk a külső körben volt, ott viszont már jókora pezsgés fogadott minket: egyik egzotikus étterem érte a másikat, s mind-mind zsúfolásig volt fiatalokkal. egy diákszállóban dobtuk le a cuccainkat: rozoga emeletes ágyak, megsárgult csapok a közös fürdőszobában fogadtak minket, el is kapott a kollégium nosztalgikus filingje, de mielőtt még túlzottan alámerültem volna a diákévek bársonyos emlékeibe, lekoccoltunk a történelmi központ irányába.

azt hiszem, nyugodtan mondhatom azt, hogy nem apróztuk el a látnivalók pipálgatását: de igy voltak ezzel a washingtont tervező városatyák is - ezt a várost ugyanis tudatosan épitették fel, az biztos: az utcák szerkezete négyzetrácsos, keresztben számozott, hosszában az abc betüivel jelölt utcák találhatók: itt sem lehet túl könnyen eltévedni. s persze minden a national mallhoz vezet, melynek egyik végében a kapitolium, középen a szexuális szimbolumnak sem utolsó washington emlékmű, másik végén pedig a lincoln emlékmű látható. a két véglet között pedig galériák, múzeumok, parkok húzódnak, s az obeliszk alakú washington emlékművel egy vonalban egy kis park közepén, fák között rejtőzik a fehér ház. semmi felvágás: visszafogott, de magabiztos pompa.

a kapitóliummal semmi sem versenghet washingtonban. de tényleg. egyetlen épület sem lehet magasabb nála: ezért hiányoznak DC-ből a felhőkarcolók. az amerikai kormány fellegvárát nem volt könnyű megközelitenünk, ugyanis épp egy afro-amerikai demonstrció zajlott, amelyre több tizezer fekete gyűlt össze: a környéken mégis kevesebb járőrt láttunk, mint harlem utcáin. nem is volt szükség rájuk. a szószólók mindent bezengő harcos jelszavai ("we are the people who refuse to die!") ellenére a tömeg békés hallgatóságnak bizonyult, ám akkor lepődtünk meg leginkább, mikor megmostuk a kezünket egy szökőkútnál, s  megszólitott minket egy rendőr, de nem azért, hogy megbüntessen közterület-szennyezésért, vagy valami hasonlóért, hanem hogy felajánlja, hogy ad nekünk kéztörlőt, mert a szökőkút vize nem túl tiszta. s igy is tett. viszont azt is meg kell jegyeznem, hogy amerikai kirándulásom eddigi legnagyobb atrocitása is washingtoban ért: partnerem lefényképezte a metrót (DC-ben már igy nevezik a földalattit), s egy csapat fekete suhanc megjegyzést tett rá, hogy miért nem őket fotózza inkább, aztán mikor a kivánságot rövid úton elháritotta, megdobáltak minket papirgalacsinokkal. ja, szerintem se történjen ennél durvább kihágás. :)

közel egy órán át bolyongtunk egy értékelhető, vagy éppenséggel megfizethető étterem után kutatva: kisebbfajta csoda, hogy nem találtunk. kitartásunkat végül siker koronázta: hamarosan teli pocakkal és energiával vágtunk neki a további látnivalóknak. a múzeum-épületek a szerénytől a régiesen és a robusztuson át az ultramodern palotáig sorjáztak, a pentagonról rövid időn belül kiderült, hogy dögunalmas épület, csak a levegőből néz ki jól, az arlingtoni temetőbe már nem engedtek be minket, de a rácson keresztül is megcsodálhattuk a sok-sok fehér fejfát (kőből), a büszke iwo jima emlékműért pedig jó sokat kellett lépkedni, de megérte. e zászlóállitó hat katonáról forgat most clint eastwood és spielberg közös filmet: viszlát a 2006-os oscar-dijátadón.

szépen ránk esteledett, mire elértünk a lincoln emlékműhöz (a sorozatos útlezárások miatt még megközeliteni sem volt túl egyszerű). az emlékművet körbevevő parkban sötétség uralkodott, csakhogy e pazar épület még jobban kiemelkedjen környezetéből. fura élmény volt több száz nézelődővel egyetemben botorkálni vaksötétben (ide be lehetne illeszteni valami zombifilmes utalást :). az emlékmű lépcsőjéről pompás kilátás nyilt a national mall hosszára, el is üldögéltünk ott egy darabig - nem törődve az estével párban érkező őszi hideggel.

a parkon átvágva indultunk hazafelé. itt a koreai háború emlékére állitott szellemkatonákba, s a vietnámban elesett harcosok nevét örző márványfalba botlottunk. a szobrok rémült arckifejezésénél már csak a fal hossza volt ijesztőbb... szálásunkra este 10 körül értünk vissza: csipős indiai vacsora ide vagy oda, egy percig se kellett minket altatni.