- SPOILERMENTES -

Janis Joplin énekesnő nemcsak a hatvanas évek végi blues- és rockzene kiemelkedő előadója, hanem tragikusan rövid élete miatt a 27-esek klubjának a tagja. Életvitele miatt nem egyszer illették a "rock´n´roll királynője" titulussal (amit később Stevie Nicksre és Tina Turnerre szintén ráaggattak), de mozgókép után kiáltó története a halála óta eltelt négy és fél évtizedben meglepően kevésszer került vászonra. Próbálkozások természetesen voltak, mint például az 1979-es A rózsa, vagy a Janis című dokumentumfilm 1974-ből, de az "igazi" Joplin-film még várat magára.

Ezt a hiányérzetet igyekszik mérsékelni az Amy Berg rendezte Janis – A Janis Joplin-sztori rockumentary, amely 74-es elődjével szemben jóval realisztikusabb és őszintébb képet fest az énekesnőről. Berg számára nem járatlan út a rázós témákhoz nyúlás, így archív és mai felvételeket egyaránt alkalmazó dokuja narrációját jó érzékkel bízta a címszereplőhöz hasonlóan a drog- és alkoholproblémákat testközelből ismerő Cat Powerre. A Janisnek a családjához írt levelek Cat általi felolvasásával nyomon követhetjük Joplin magánéletének bensőséges részleteit, míg az egykori zenésztársak, producerek és szerelmek visszaemlékezései a karrier mérföldköveit elevenítik fel és teszik átélhetővé.

Az életében összesen négy nagylemezen (kettő a Big Brother & The Holding Company-vel, kettő pedig szólóban jelent meg, 1967 és 1970 között) szereplő, rövid idő alatt ikonná váló Joplin a texasi Port Arthur szülötte, ahol gyermekkorában a templomi kórus tagja volt. A konzervatív kisvárosi közegben és patriarchális családban felnövő lány életének alapélményévé a kívülálló bizonytalansága, és az ebből táplálkozó szeretetéhség, illetve bizonyításvágy vált. Zenei eszmélése és első énekesi kísérletei középiskolás éveiben kezdődtek, a környezete által elvárttól eltérő gondolkodásmódja miatt alma materében pedig egyhamar gúny tárgyává, és a kiközösítettek kispadjának tagjává vált. Így nem csoda, hogy amint lehetett, elhagyta szülővárosát, és az akkoriban a szabadság, illetve a hippimozgalom fővárosának számító San Franciscóba költözött. Mai szemmel is gyorsan beinduló zenészkarrierje ellenére gyermekkori lelki sérüléseit sosem sikerült feldolgoznia, amit a rendezőnő a felívelő pályafutás eseményeit, és a levelekből világosan kiérezhető anyai elismerés iránti vágy egymásnak feszülő kettősségét körüljárva mutat meg.

Janis Joplin a felvételek és archív dokumentumok alapján rövid életútja során egyedül a színpadon volt képes teljesen felszabadultan viselkedni – a koncertek végeztével viszont a magány otthoni órái vártak rá. Berg dokumentumfilmje csöppnyi kétséget sem hagyva világít rá arra, hogy függőségei kialakulásának fő oka a karrier-magánélet ellentétpárának fúziójára képtelen személyisége volt. Ennek legvilágosabb és egyúttal talán legmegindítóbb megnyilvánulása az addigra már ismert névvé vált Janis tízéves érettségi találkozóján történtek felidézése: a kamerák kereszttüzében többnyire fesztelenül viselkedő fiatal nő az általa kritizálónak érzett kérdések elhangzása után pillanatok alatt megzuhan.

A Janis Joplin-sztori a felszínen egy önmagával szemben mindig elégedetlen, és érzése szerint másoknak (legfőképpen a családjának) megfelelni képtelen előadó portréját festi meg, aki autonóm személyiségéből következően egyszerre volt nemzedéki ikon, határozott elképzelésekkel rendelkező egyéniség, és esendő ember. Valójában a gyerekkor érzelmi sérüléseit veszi számba, illetve arra reflektál, hogy azok mennyiben determinálják a későbbi életutat. Ugyanez a kettősség igaz magára a filmre is: az énekesnő híveinek a viszontlátás örömén túl gyakorlatilag nem nyújt sok újdonságot, másrészt viszont annyira nem lebilincselő, hogy azok érdeklődését is felkeltse, akik a korszak zenei világát csak hírből ismerik. Janis Joplin mindezektől függetlenül a hatvanas évek zenéjének legendás alakja, aki halála után klubtársaihoz hasonlóan a "live fast, love hard, die young" életérzés szimbólumává vált.

Kövess minket facebookon és twitteren!