Jeff Lebowski (Jeff Bridges) született léhűtő, egy fejlődésben megrekedt hippi, környezete csak úgy hívja: a Fószer (illetve Töki, ha mindenképp ragaszkodni szeretnék a szinkronhoz). A Fószernek piti céljai sincsenek, a lényeg, hogy mindig legyen otthon megfelelő mennyiségű alapanyag néhány adag Fehér Orosz koktélhoz, 1-2 gramm zöld sem árt, s nincs teljes értékű nap bowling nélkül.

Az egyhangú, ám elégedett életvitelt egy fatális tévedés zavarja meg: két verőember összetéveszti ezt a Lebowskit egy másikkal, s mielőtt rájönnének, hogy valami nem kóser, altesti élvezetekben részesítik a szőnyegét. A Fószertalán együtt tudna élni a tönkre vágott szőnyeg gyorsan fakuló emlékével, ám Bush idézeteket harsogó vietnami veterán cimborája (John Goodman) unszolására felkerekedik, hogy utánajárjon a dolgoknak, és hamarosan egy szövevényes(nek tűnő?) emberrablási mizériába keveredik, melyben több a szereplő, mint egy sivár Trónok harca-epizódban.

Ha az ember Coen-filmmel találkozik, fura dolgok történnek. Példának okáért furának tartom azt, hogy kevés az a film, amelynek sztoriját ilyen hosszan ecsetelgettem volna, mint A nagy Lebowskijét, amelynek történetesen nincs is sztorija. Továbbá az is fura, hogy elég elszánt Coen rajongóként, aki fél életét Dude-ként élte le, soha nem voltam túlzottan elragadtatva a Coen testvérek hetedik filmjétől. Talán ez az alábbi szövegsaláta végére megváltozhat, talán nem.

Nem, nem a sztori hiánya zavar. Megtanultam már, hogy értékelhető cselekmény hiányában is lehet jó filmet csinálni, jó vígjátékot meg annál inkább (Helló, Ron Burgundy!); a Coenéktől megszokott veszélyes-szeszélyes arcokból eme példány sem szenved hiányt, mi több, a kelleténél talán egy picivel több is akad belőlük - van olyan is, akinek semmi dolga a színen, és... Hékás! Álljunk csak meg egy szóra! Felesleges figura egy Coen filmben? A testvérpáros munkái mindig is arról voltak híresek, hogy tökéletesen felépített karakterrajzzal, sztoribord-hű rendezéssel dolgoznak, azaz minden egyes képkockának megvan a maga helye, minden egyes nyelvbotlás vagy köhintés előre le van fektetve, erre most csak úgy dobálóznak a karakterekkel?

Alig ocsúdok fel első megdöbbenésemből, mikor pofán csap a következő: a sajátos és kétségkívül szellemes humor mellett A nagy Lebowskiba esetenként olyan fapados viccek is beférkőznek, melyek a Rendőrakadémia-sorozat világát idézik. Példának okáért megemlíthetném azt a szanaszét vert autót, amiről persze kiderül, hogy nem azé a srácé, akit meg kívántak leckéztetni, hanem egy nagydarab fazoné... De a humor már csak ilyen: néha a pofádba mászik, néha szemtelenül univerzális, máskor csak hetekkel később esik le, de az a legjobb, amin csak te meg az nevet, aki elsütötte, mert az olyan bensőséges, olyan intim, csak a tiéd. Nos, a Lebowski egyelőre nem az enyém.

Most viszont kissé elakadtam, mert miközben a fullánkokat keresem, felidéződik bennem egy rakat elmés vagy éppenséggel eszement motívum, és hülye vigyorra áll a szám. De akárhányszor is állok fel a Lebowski elől, soha nem tudom, hogy most mi a francot is láttam. Ez van, egy kibaszott amatőr vagyok. Hogy valamelyest visszahozzam magam a komolyon vehetetlenségből (elnézést), inkább pontokba szedem azt, ami lecsapódott.

# 1. Karakterisztika. Ahogy az a Coenéktől általában elvárható, A nagy Lebowski szerepgárdája is kész esettanulmány; fura, de ismerős arcok egy ismerős, de fura világból. John Goodman vietnami veteránja, aki szigorú (és mondvacsinált) szabályokhoz köti magát, s sajnálatos módon közvetlen környezetének szereplőit is, elvei persze fapadkát se érnek, és a fonákokkal teli figura a csődtömegnek és az arroganciának azon keveréke, amely mind magára, mind környezetére komoly veszélyt jelent. Ott van Donny (Steve Buscemi), a csehovi mintapéldány, aki talán a világ legbölcsebb embere, de ez eme filmből ebiztos nem fog kiderülni, ugyanis sosem hagyják, hogy befejezze a mondatot. Nihilista Kraftwerk-imitátorok, feminista intellektüel szexőrültek, kommunista prédikációkat hangoztató kapitalisták, egy pornócézár, akinek agyára mentek az Al Pacino-filmek és egy cafka, aki bárkit leszop egy ezresért. A Fószer környezete nem nevezhető éppenséggel egyhangúnak, és talán pont azért lesz ő a leginkább érdekfeszítő a maga sivárságával, mert valamennyi eszement figura megnyilvánulásait képes sztoikus nyugalommal tűrni.

# 2. Hangulat. Raymond Chandler világa (emberrablás! gazdag és rejtélyes megbízó! a végzet asszonya!) találkozik Beavis és Butt-Head csökött agyú, de alapvetően bájos debilségével. Kisérőzene gyanánt igazi stíluskavalkád: a T-Bone Burnett által és a tőle megszokott perfekcionizmussal összeválogatott latin funk, flowerpop és technopop. Tudom, veszélyesen hangzik, de ha másnak nem is, ennek tényleg megvan a helye a filmben. Ráadásul mindezt megfejelik a negyvenes években készült Busby Berkeley musicalokat idéző álombetétek, melyekkel nem kicsit vágnak oda a noirokra jellemző látomásjeleneteknek, amit alapesetben elvárnál.

# 3. Cselekmény. Coenék világában bármennyire csűrik-csavarják a szálakat, a végén minden a helyére kerül: nem marad fölös puzzle. Ráérősen cammogva ugyan, de a Fószer is elindul egy vékonyka cselekmény-fonal mentén, az újabb és újabb szereplők felbukkanásával a dolgok rendesen el is kezdenek kavarogni, ám a végén megoldás helyett csak sumákolás a néző jussa. Vagy csak elzsibbadt az egyik féltekém. Mert nekem például mai napig nem világos, hogy is zajlott le az emberrablás. Addig tiszta a kép, hogy Bunny Lebowski (a másik Lebowski felesége) eltűnik, de aztán egyszer csak újra felbukkan. Hogyan? Miért? Tökmindegy?

Minden mindegy. Nem számít, hogy az Öbölháború idejére datálható a cselekményt, a hősök viszont a 60-as és 70-es évek gondolkodását követik, 30-as és 40-es évekbe illő detektívsztorikba keverednek, és megütköznek a 80-as évek szörnyű intellektusával. Nem számít, hogy még a narrátor is elkalandozik, hozzáfűznivalója csak annyi akad, hogy "jó sztori volt, mi?". Értem én, hogy A nagy Lebowski az "ahogy esik, úgy puffan" szemléletmód előnyeiről és mérsékelt számú hátrányairól beszél, és hogy azt hozza ki egyfajta konklúzió gyanánt, hogy az lett volna a legjobb, ha a Fószer inkább maradt volna a seggén, mert igazándiból mindegy. Legyen meg a rendes napi adag Fehér Orosz, a szükséges dzsó, no meg egy szabad bowling pálya. És tulajdonképpen ha ilyen kellemesen minimalista igényeket támasztanék, akkor A nagy Lewbowski maga lenne a világ csodája.

Kövess minket facebookon és twitteren!