Bill Cage (Tom Cruise) nap mint nap meghal. Nem valami videojáték főhőseként, nem is egyfajta fantasy-perverzióból, hanem történt az, hogy az idegenek lerohanták a Földet - surprise, surprise, ezúttal Európával kezdték -, és egy miután letarolták az öreg kontinenst, egy mindent eldöntő, partra szállós, idegent és embert egyaránt ölős-szétszabós ütközet során Cage letüdőzte az egyik idegen főmufti vérét, mire Punxsutawney-i Phil Connorsként újra meg újra képes lett megélni a nagy napot, amely csak akkor ismétlődik meg, ha Cage meghal. És mint említettem, ő bizony nap mint nap meghal. Így aztán a harcokban már bizonyított, és ezzel a képességgel közeli ismertséget ápoló Rita Vrataskival (Emily Blunt) kiegészülve megpróbálja megfordítani a háborút.

Félre az útból, Godzilla, lendülj odébb, Pókember, te pedig húzz vissza a hetvenes évekbe, Rozsomák: Tom Cruise, a jó öreg, sokszor leírt, az egyszerre kiállhatatlan és kiállhatatlanul zseniális Tom Cruise szállítja a nyár eddigi legszórakoztatóbb filmjét. Mindezt úgy, hogy A holnap határában egy momentumnyi eredetiség sincs, mi több, odáig merészkedik, hogy bizonyos tekintetben Cruise legutóbbi sci-fi/akcióját, a Feledést nyúlja, amely szintén kegyetlenül összelopkodta magát.

És a referenciákat napestig lehetne sorolni az Alienstől át az Avatarig (helló, Bill Paxton!), hogy végül az Idétlen időkignél lyukadjunk ki, csakhogy ez a Phil nem a nőt akarja ágyba vinni, hanem a világot akarja megmenteni, mert Tom Cruise-tól még 50-en túl is ez a minimum. Na jó, ha már itt tart, akkor a nőt is szívesen kipipálná, amiért egy rossz szavam se lehet rá, hisz Emily Blunt már akkor is kiszabott dögös volt, mikor még nem mangásan túldimenzionált harci bárdokkal, csodálatosan kidolgozott izmokkal (azt a csuklyát figyeld!) felfegyverkezve aprította a csúnya, rossz idegeneket. De mivel most azt teszi, nincs az a férfi, aki nem buzdulna bele a Full Metal Bitchbe.

Mint ahogy magát a filmet is muszáj imádattal övezni, hisz piszkosul begyakorlott módon, leplezetlen maszkulinitással és magas hőfokon égő akció-nosztalgiával rohanja le a filmvásznat, és egy pillanatig sem próbál mellébeszélni, aktualizálni, ilyen-olyan tónusúra festeni a történéseket; A holnap határa egy - vigyázat, közhely jön! - faltól falig tartó akcióorgia, az a típusú, egyszerre könnyed és kemény vegytiszta zsánerfilm, amely Neo megjelenésével együtt végleg kikopott a mozikból. Mondom ezt úgy, hogy az idegenek közeli rokonságot mutatnak a Mátrix sentineljeivel.

Félő, hogy pont ez lehet a film veszte, mikor csütörtökön (illetve Amerikában jövő pénteken) a filmszínházak megnyitják neki kapuit, hisz nem feldolgozás (egészen pontosan egy japán regény adaptációja), nem közkézen forgó forró anyag, ráadásul Ethan Huntot leszámítva Cruise-ra sokan még mindig úgy emlékeznek, mint aki Oprah Winfrey kanapéjáról a feledhetőségbe ugrándozott át. Pedig jó őt nézni ebben a szerepben, ahogy eleinte sodródik, hogy aztán valóságos terminátorra kupálja ki magát, vagy ahogy eme sorokban már többször is megidézett Phil Connors mondaná: istenné. És mégsem érzed öncélúnak azt, amit tesz, mert nem pózol, hanem szolgál, részben a világot, részben Rita mindenre elszánt katonáját, akibe szépen lassan beleszeret, és mindent megtesz azért, hogy ő is kicsivel tovább éljen, kicsivel messzebb tolja ki a holnap határát. De mindenekelőtt a nézőt szolgálja, és ezért nem lehetek elég hálás.

Ki tudja, talán mégis megragad ez a film: megnézheti az is, aki szereti Cruise-t, mert jó benne, meg az is, aki utálja, mert jó sokszor meghal benne, de leginkább azért nézd meg, ami: egy bitang jó nyári mozi.

Kövess minket facebookon és twitteren!