"And we can rust the whole world and scatter it into the dust of universe!"

Shinya Tsukamoto rozsdamarta, szürreális testhorrorja a japán cyberpunk legfontosabb filmje a Burst City mellett. De amíg utóbbi a Mad Max gázfröccsben és speedben érlelt nyaktörő, apokaliptikus világát helyezi egy proto-punk közegbe, addig a Tetsuo inkább megvalósította Antonin Artaud elképzelését a totális, kegyetlen színházról, és nem mellesleg olyan rendezőket indított el a pályájukon, mint például Darren Aronofsky. Élveboncolás görcsoldó nélkül, hús és fém házassága, amelyre az elidegenedettség, a technológiai fetisizmus és a jövőtől való félelem adják fel az utolsó, olajos kenetet.

Történetről csak kafkai értelemben beszélhetünk: egy férfi rozsdás vascsövet implantál a lábán tátongó sebbe, majd amikor észreveszi, hogy a seb elférgesedett, kirohan az utcára, ahol elüti egy autó. A sofőr és a barátnője rövid tanácskozás után az árokba hajítják az élettelen testet (akit egyébként maga a rendező 'alakít'). Másnap reggel borotválkozás közben a gázoló megvágja magát, ám a sebet tapogatva vér helyett egy fémlemezt talál, innentől pedig elkezdődik az a nyomasztó, kábelekkel szegélyezett rémálom, egy technokrata, hardware- és fetisizmus-alapú társadalom felé száguldó lidércnyomás, melynek végén egy hideg acél oltár várja, hogy feláldozzuk rajta az emberségünk utolsó morzsáit is, mindezt a fejlődésért cserébe.

Artaudhoz hasonlóan Tsukamoto (aki egyébként sokáig egy kezdő színházi csoport tagja volt) is egy minden érzékszerve ható, térdre kényszerítő és felrázó műben gondolkodott. Fekete-fehér képi világ, a retinába égő jelenetek, rengeteg vágás, Chu Ishikawa szonikus terrorja - hiába alig több, mint egy óra az egész film, legalább a duplájának érződik. Dialógusok nélkül mesél arról a belülről fakadó rettegésről, arról a pszichét átszabó élményről, amikor az ember elkezd távolodni mindentől, ami azzá teszi, ami - étkezés, szexualitás, kommunikáció, társak. Csikorogva tépi le a tűréshatárunk újabb és újabb rétegeit, olykor szó szerint megerőszakolva az idealizált, fejünkben élő képeket.

Ehhez a világhoz pedig remekül illenek az amatőr színészek, a lepusztult épületek közé helyezett olcsó díszletek, melyek a stílus későbbi filmjeire (Rubber's Lover, 964 Pinocchio, Electric Dragon 80.000 V, stb.) is jellemező lepusztult épületek, valamint a stop-motion technika alkalmazása. Egyedül a finálé Mad Max-szerű csörtéje alatt kezd el botladozni mind a film üzenete, mind maga a rendezés, de addigra már mindegy: a Tetsuo olyan, mint egy autós karambol - kényelmetlen, zavarba ejtő és felkavaró, mégsem lehet nem nézni.

Tsukamoto megtalálta azt a pontot, ahol összeér Cronenberg, Lynch és Dali világa, és felépítette a maga roncstelepét, amely eme recenzió tárgyán kívül még két, ingadozó színvonalú folytatást (Tetsuo II: Body Hammer; Tetsuo: The Bullet Man) fialt. Csinált azóta brutálisabb (Tokyo Fist), felkavaróbb (A Snake Of June) és jobb (Bullet Ballet) filmet is, mégis a Tetsuo az, amely a japán cyberpunk atyjává avatta és a Videodrome óta a legélesebben mutatott rá arra, hova vezet a morális erkölcseink és emberségünk feladása.

Kövess minket facebookon és twitteren!

Az új pontozási rendszerről itt olvashatsz.