Ismered a mesét: miután urukat megbecstelenítik és megölik, azok roninokká lefokozott egykori szamurájai elhatározzák, hogy akár életük árán is, de megbosszulják eme gaztettet. No de hogy jön ehhez az akcióhoz Keanu Reeves?

Megmondom PR-stílusban: a japán folklór egyik legismertebb története látványos hollywoodi fantasyként éled újjá a műfajban otthonosan mozgó Keanu Reeves főszereplésével... my ass. Attól még egyetlen film sem lesz fantasy, hogy az intróban a kisállat határozóban nem szereplő dögökre vadásznak, CGI hajtincsekkel tartott evőpálcikákkal tolják a szusit, és Keanu mestere pedig úgy néz ki, mint Csőrmester unokatestvére. Ennek a sztorinak úgy kellenek ezek a méregdrága izék, mint teszem azt, a Philomenának egy autós üldözés. És legalább annyira ki is lógnak belőle. Az egyszeri néző talán nem, de én határozottan szűköltem a székemben, miközben arra gondoltam, hogy ezekre a felesleges szarságokra mennyi meg mennyi pénzt elszórhattak: a stúdió ebből 175 millió dollárt vallott be. Látszik ez a vásznon? Ha csak a tehetséget nézzük, akkor nem nagyon.

Ott van például Keanu Reeves, aki soha nem volt színészcsoda, de annál talán még ő is többet tud, hogy impotens bólogató jánosként hajbókolja végig a játékidő nagyját, és csak akkor szólaljon meg, mikor a kamera már kínosan sokat időzik rajta. Az urai által megvetett félvér figuráját annyi titok és rejtély övezi, hogy gyakorlatilag nem is karakter, csak egy fegyver, amit a megfelelő helyzetekben elő lehet rántani (mert hát valójában sokkal jobb kardmester, mint bárki a színen). Van neki szerelme is - a roninok egykori urának lánya -, de románcukhoz képest az Alkonyat-széria maga a felfokozott érzelmi változatosság. Igen, értem: Japánban mindenki minden érzelmet elfojt, mindenki visszafogott...

Kivéve ha ruhákról van szó. Emlékszem - és ez talán blaszfémia lesz a szemetekben -, hogy anno 20 percnél tovább nem voltam képes nézni a Rant, mert a szabadban tanácskozó szamurájuk úgy festettek, mint színes húsvéti tojások a fűben, és ezért csillapíthatatlan röhögőgörcs tört rám. A 47 ronin is ezt a hagyományt követi, de a röhögés ezúttal szerencsére (sajnos?) elmaradt, mivel az elsőfilmes Carl Rinch mindent megtett annak érdekében, hogy az egyébként pazarul realizált díszletek között zajló valamennyi jelenetből kiölje az életet. Ennyire unalmas és jellegtelen rendezést (egy közeli, egy távoli, egy közeli, egy távoli... mint egy monoton zsolozsma) még az álomgyár sötétebb sarkaiban is ritkán látni. A japán színészmesterség színe-java (Aszanó Tadanobutól /Ichi the Killer/ Szanada Hirojukin /Ringu/ át) ugyan teszi, amit tennie kell, de ezzel az üres statikussággal még ők sem tudnak mit kezdeni. És milyen lehetett mindez az utóforgatások előtt? 

Nehéz elképzelni, hisz a moziba került film sztorija is olyan, mintha nem is lenne: a kivert szamurájok - köztük a még általuk is megvetett Keanu Reevesszel (aki félvér, ergo a közhiedelem szerint démon!) - vonulnak, vonulgatnak, a kétórás játékidő negyedét azzal töltik, hogy elmennek... kardokért, és ugyan kizárólag tőmondatokban kommunikálnak, de minden... egyes... szó... közé... beraknak... egy... nagy... szünetet, mert érted, ők megalázottak, és ezt nehéz szavakba önteni. Sajna mire eljön a szép nagy leszámolás - ninjás lopózással, tömegcsatával, sárkányos face-offal, stb. -, az izgalom helyett inkább csak megkönnyebbülést okoz. Ennyi kín után végre itt a vég: csak úgy, mint a szepukut követő lefejezésnél.

Kövess minket facebookon és twitteren!

Az új pontozási rendszerről itt olvashatsz.