Rühellem Will Ferrellt. Tényleg. Van valami, ami miatt már az előtt a hátam közepére kívántam, hogy szóra nyitotta volna a száját. Ezért aztán, ahogy tehetem, kerülöm is a filmjeit, egyedül az A Night at the Roxbury járta meg többször a lejátszómat, de az még VHS volt az ezredfordulón, és a néhány évvel ezelőtti újranézést követően körlevélben kértem elnézést mindenkitől, akinek valaha ajánlottam a Butabi fivérek kalandját. A helyzet viszont az, hogy imádom Ron Burgundyt. Az Anchorman pedig minden idők egyik, ha nem a legzseniálisabb vígjátéka, amibe akkor sem tudnék belekötni, ha az életem múlna rajta. Kössétek fel a bajuszt, elkészült a második rész!

A fent említett okok miatt egészen néhány hónappal ez idáig nem is volt szerencsém a négyes csatorna idiótáihoz, de amikor a főszerkesztő úr több fordulós Anchorman kampányát a bátyám is megtámogatta a saját szavazatával, elgyengültem, és milyen jól tettem! Adam McKay és Ferrell filmje a nagybetűs komédia, nem egyszerűen poénos, de fergeteges, intelligens, tudatosan idióta és úgy fest korrajzot, mint legjobb pillanataiban Scorsese. Ráadásul hatványozottan áll esetében a tézis, mely szerint minden egyes újranézéssel új értékei szabadulnak fel, így aztán a második rész premierjének hetében tartott sokadik ismétlésnél már nehezen bírtam magammal.

Bár a Paramount sokáig útjukat állta, közel egy évtizeddel az instant klasszikus első rész után Ron, Brick, Brian és Champ elindultak a Nagy Alma felé, hogy forradalmat csináljanak. A híradó világától ki így, ki úgy, de végül mindannyian meglehetősen messzire kerültek, legalábbis latyak részegen delfineket felkonferálni, panírozott barlangi csirkehúst árulni és főleg halottnak lenni aligha egyeztethető össze az eddigi élettel. Egy 24 órás hírcsatorna ötlete aztán újra játékba hozza a mindenre elszánt brigádot, akik éppen csak arra nincsenek felkészülve, hogy New Yorkban már bőven beköszöntött a ’80-as évek: fekete nők, melegek, dauerolt hajkoronák és valódi híradósok keresztezik útjukat.

A történet pedig ennek megfelelően rengeteg szálon fut, széthulló, és újra egymásra találó családokon, rossz apákon, rivalizáló híradósokon, szerelembe eső retardáltakon és saját gyermekként felnevelt cápákon hajózunk át a bő két órásra duzzasztott játékidő alatt, amivel el is érkeztünk az Anchorman 2: The Legend Continues első, és egyetlen igazi gyenge pontjához. Félreértés ne essék, az utolsó hetekben befutott az év vígjátéka, és meg lennék lepve, ha a következő időszakban kihívóra akadna. És talán igazságtalan az első részhez hasonlítani, de ha ebben az értékrendszerben maradunk, akkor a folyatás alulmarad, mert olykor elvéti a kényes határvonalat túlzás és jó ízlés között, amit 9 éve olyan hibátlanul eltalált.

Ha viszont eltekintünk a 2004-es első fejezettől, túl sok panaszra nem lehet okunk. Ferrell és színészkollégái ezúttal is csak kifogástalan minőségben képesek gondolkodni, a nagyobb szerepet kapott Steve Carell például legalább annyira szórakoztató, mint az új belépők, a Burgundyval kakaskodó James Marsden vagy Kristen Wiig, aki egy csapásra képes Brick fejéből kiverni a szőnyeg és a lámpa iránt érzett szerelmi kötődést. A talán túlzásba is vitt cameo feltűnések során pedig csak az nem néz ránk vissza a vászonról, aki nem számít Hollywoodban, legalábbis ha Kirsten Dunst fújja meg a harci kürtöt a kötelező híradós csörte előtt, akkor ott valami már nagyon nincs rendben.

Megkockáztatom, hogy a hosszabb játékidő okán evidensnek tűnőnél is több poén került a filmbe, mint az első nekifutásban, és bár némi minőségi ingadozás észlelhető a film során, szüntelenül ennyit nem mostanában röhögtem, és a teremben nem voltam egyedül, tapsolásig és különös, fulladással ötvözött sikoltásig fajuló tetszésnyilvánításig is jutottak páran. Nagy dicséret illeti az írópárost, amiért csak bizonyos esetekben építettek poénokat eddig látottakra, talán csak a csatornák közti vérgőzös harc során estek túlzásba, ott a kevesebb valóban több lett volna, de Brian ezúttal is szolgál egy rejtett szekrénnyel és kiderül, hogy Baxter nem csak a medvékkel kommunikál olyan ügyesen.

A feltehetően legnagyobb hazai Anchorman fanatikus a következőket írta a Talladega Nights kritikájában: „az elvárásaim hihetetlenül magasak voltak, s a film csak részben tudott megfelelni nekik, de hát az Anchormanhez felnőni képtelenség”. Ez így van. Akárcsak Nolan trilógiájának záró akkordja, elődjeivel szemben alulmaradt, de a műfajon belül állva hagyott mindenkit. Az Anchorman 2: The Legend Continues mindent megtesz, de lehetetlent vállal, így be kell érnie azzal, hogy klasszikus helyett csak az elmúlt, és feltehetően az elkövetkezendő néhány év legjobb vígjátéka legyen. Did Ron Burgundy stay classy? Hell, yes, he did! 

kövess minket facebookon és twitteren!

Az új pontozási rendszerről itt olvashatsz.