Az élet írja a legvadabb történeteket. A francia születésű Frédéric Bourdin, becenevén a Kaméleon azt állítja, eddigi élete során több mint 500 különböző személynek adta ki magát - köztük több alkalommal is eltűnt gyerekeknek.

A texasi San Antonióban élő Nicholas Barklay 13 éves volt, mikor nyoma veszett. Három és fél év múlva az esetről értesülést szerzett Bourdin a spanyol hatóságoknak kijelentette, hogy ő Nicholas. Az eltűnt fiú nővére azonnal Spanyolországba repült, ahol habozás nélkül beazonosította Bourdinben eltűnt öccsét. Nicholas kék szemű volt és szőke. Bourdin barna szemű és fekete hajú (haját szőkére festette). Nicholas született amerikai volt, Bourden pedig algériai francia, aki jelenleg is durva akcentussal beszéli az angolt. Nicholas 16 és fél éves lett volna "előkerülése" idején. Bourdin 23 éves volt.

És Nicholas családja: nővére, nagybátyja, anyja azonnal befogadta őt. 

Frédéric Bourdin

Igen, persze hogy azt akarták hinni, hogy ő az. Annyira akarták, hogy el is hitték. És látom magam előtt, hogy te is rázod a fejed, hogy te ugyan nem. Nincs az az isten, hogy te igen. Nem vagy egyedül: én is ráztam a fejem. Nem, az nem lehet, hogy saját anyja azt higgye, hogy ez a fiú három és fél év alatt azzá a francia akcentussal beszélő, borostás férfivé lett, aki azt állítja magáról, hogy csak egy tinédzser, aki nem szívesen kommunikál a külvilággal (pedig de). Érje őt bármilyen trauma (a kihallgatások során azt állította, éveken át szexuálisan bántalmazták, ide-oda hurcolták, eltörték kezét-lábát, és nem engedték, hogy megszólaljon anyanyelvén), változzon bármennyit (mert hát ez az a kor, amikor az ember kívülről, belülről egyaránt a leginkább megváltozik) és legyen bármilyen erős a vágy az anyában, hogy újra lássa gyermekét.

És mégis. Tudod, van az a szituáció, mikor addig nézel egy felhőt, míg fel nem fedezel benne formákat. Mikor életveszélyes szituációban megsokszorozódik az erőd. Mikor bizonyos helyzetekben olyan emlékek jönnek elő, melyek létezéséről évek óta nem volt tudomásod, de most itt vannak és tökéletesen megmagyarázzák az adott szituációt. Ezek azok a pillanatok, amikor te is átváltozol, mikor még magadról is képes vagy elhinni, hogy valaki más lettél. Meddig tart hát elhinni azt, amire évek óta vágysz: hogy a mai napig megmagyarázatlan körülmények között eltűnt fiad, öcséd, barátod egyszer csak betoppan az ajtón, és azt mondja: "hazaértem".

Főleg, ha ezt egy olyasvalaki állítja, akinek mestersége az átváltozás. No nem a Mission: Impossible-t idéző maszkok segítségével történő, hanem a mozdulatok, tartás, kommunikáció és apró viselkedési nüánszok útján levezetett átalakulás. És aki van olyan szörnyeteg, mint a mutatvány sikere érdekében mindenféle erkölcsi normát, törvényt, méltóságot félretenni képes Frédéric Bourdin. Azt állítja, ő csak szeretetre vágyik, ami neki nem adatott meg. Többről van itt szó: azt akarják, hogy csodaként tekintsenek rá - egy fiúként, aki túlélte a poklot... és ha lebukik? Akkor egy férfire, aki elhitette a világgal, hogy ő az a fiú, aki túlélte a poklot. Ebben a helyzetben csak nyerhet.

A filmben adott interjúi során nem is tanúsít megbántást. Szikrányit sem. Inkább úgy nyilatkozik trükkjeiről, mintha a nézők a tanítványai lennének: büszkén és átszellemülten, már-már önelégülten ecseteli a történéseket. Akár egy pohár vízben képes lennél megfojtani. És mikor megszólal a másik oldal - Nicholas anyja, nővére és unokabátyja -, akkor sem feltétlenül azokat az átejteni való, hiszékeny embereket látod, akik elsőként csatlakoznak be egy piramisjátékba és ragadnak telefont, mikor a késkészlet mellé "csak most, csak önnek" egy halfilézőt is adnak. Egyszerű, vidéki emberek ők, akik rácsodálkoznak arra, hogy Spanyolországban is lehet kapni Coca Colát, de beszámolóik során rá kell döbbenned, hogy érzelmi életük egyáltalán nem sekélyes, mi több, nagyon is átélhető: bizonyos helyzetekben talán te magad sem reagálnál másként.

Ha valaki játékfilmet forgatott volna a Dourin/Barclay-ügyből, akkor valószínűleg hitetlenség és kollektív legyintés lett volna érdeme, pedig a sztori még egy olyan fordulatot is felkínál, amely az egész esetet egészen új színben tünteti fel - tudjátok, mint azokban a csavaros thrillerekben -, csakhogy addigra a cápákat megugró szörfösökkel dobálózó nézők javát már elveszítette volna a mű, hogy aztán gyorsan elinduljon a feledés útján. Bart Layton ennek tudatában mégis játékfilmes eszközökkel élezi a helyzetet: a beszámolókat újrajátszott, ún. "dramatizált" jelenetek kísérik végig. A beszélő fejek narrálása mellett újraláthatjuk a történéseket, és nem csak a kulcsmomentumokat, hanem apró kis szilánkokat, helyzetképeket, mozdulatsorokat, melyek ügyesen megnövelik a hallottak hatásfokát.

Már-már azt kívánnád, hogy mégis csak játékfilmet láss: egy nyugtalanító, lebilincselő thrillert, amely megannyi kérdést vet fel, amely elbizonytalanít, amely nem hagy nyugodni. De mégis csak egy filmet. 

kövess minket facebookon és twitteren!