A Csendes-óceán mélyén keletkezett dimenziókapun át gigantikus óriásszörnyek érkeznek Földünkre, hogy jó óriásszörnyi hagyományokat követve milliós nagyvárosokban rendezzenek rombolást. Mikor az egyik tábornok azt javasolja, hogy küldjünk rájuk föld-levegő rakétákat, őt gyorsan elhallgattatják, mivel valakinek egy sokkal egyszerűbben és olcsóbban kivitelezhető ötlete támad: gyártsunk gigantikus robotokat, melyek kezeléséhez két, neuralgikus szinten egymásra kapcsolódott pilóta vezet, és ezekkel pofozzuk őket vissza oda, ahonnan jöttek. Igen, ez egy ilyen film.

It is what it is. Óriásrobotok (jaegerek) óriásszörnyek (kaijuk) ellen. Japánban egy egész iparág épült erre az alaptézisre, de ha úgy vesszük, nincs olyan gyerek a világon, aki ne játszott volna már el a gondolattal, hogy az egyik kezében tartott öltöztetős katona valójában akkora, mint egy felhőkarcoló, a másikban fogott plüssdínó meg még nagyobb, és dzsí meg dzsá! Guillermo del Toro azon szűkös számú kiváltságosok egyike, aki eme Gyermeki Álom™ 101-et vászonra is vihette, méghozzá nagyobb költségvetésből, mint bárki más korábban.

Hogy korunk egyik legtehetségesebb zsánerfilmese (ha esetében egyáltalán lehet még ilyen titulusról beszélni) vonzódik a gigantikus szörnyekhez, abban nincs semmi újdonság, hisz két Hellboy-epizódot is azzal töltött, hogy elképzelhetetlen méretű entitásokat próbáljon rászabadítani világunkra, és ha egyszer sikerül megvalósítania Az őrület hegyeit, hát abban is akad majd néhány túldimenzionált szörnyűség.

A Tűzgyűrűt látva pedig azt mondanám, uccu neki: del Toro elképesztő fantáziával realizált monsztereket állít hadrendbe, melyek a szó szoros értelmében túlnőnek azon, hogy félelmetesek legyenek; pompázatos titánok, csodálatra méltó jelenségek ezek, melyek elképesztő rombolást rendeznek a vásznon (kényesen ügyelve arra, hogy eme destrukció még véletlenül se járjon látható emberáldozattal), és a velük szemben felvonultatott anakronisztikus robotistenségek – melyek magukon hordozzák a középkori lovagok magasztosságát, az ipari forradalom gőzromantikáját és a tudományos-fantasztikum izgalmát – is egyszerűen... faszák.

Miközben a fentieket tekintve a film simán rálapátol Michael Bay bármely eddigi szüleményére, az azt keretbe foglaló történéseket, illetve az azt megélő/irányító karaktereket tekintve azonban beéri az ő szintjével. Emiatt lehet dühöngeni (nem hiszem el, hogy már megint ugyanazokat a szaros közhelyeket nyomják le a torkomon!), lehet szomorkodni (itt van ez a kiváló szüzsé, erre azt kell néznem hosszú félórákon át, hogy Károly a bátyát siratja, Makó a szüleit, Luther meg a lányát félti?), lehet ellene érvelni (hát nem érted? a film is egy életre kelt manga, hát a szereplők is legyenek érzelmileg túlcsorduló, könnyes szemű, képregény buborékokban beszélő, nagyra nőtt gyerekek!) vagy szembesülni a felismeréssel, hogy a Tűzgyűrű is csak egy nagy hollywoodi szuperprodukció, melyben merészségnek, újításnak és kreativitásnak legfeljebb a látnivalók tágításában van helye: a nézőket nem szabad új érzésekkel, szokatlan fordulatokkal, urambocsá cselekménnyel bombázni, mert még ki talál zökkenni a futószalag-szerű fogyasztásból, amit évtizedek óta folytat.

De ez akkor sem fair. Del Torótól semmiképp sem az. Ő, aki képes összeházasítani a gyermeki vágyakat, a keresztény mitológiát és a valóság horrorját, aki szexuális aberrációkkal, szédítő szimbolikával, túlvilági szépséggel és evilági hévvel tölti fel a szuperhős mozik amúgy steril világát. Hogy érhette be ő ilyen sekélyes figurákkal, akiket tulajdonképpen figuráknak sem lehet nevezni, maximum hangnak, melyek mindig ugyanazt ismételgetik. „Felkészültem a harcra!” „Én mondom meg, ki készült fel a harcra!” „Én vagyok a legjobb harcos!” ...és így tovább. Egy kimért, de jószívű parancsnok, egy igen tehetséges harcos, akit kísért a múlt, egy izé... másik igen tehetséges harcos, akit szintén kísért a múlt, és nem egy, de mindjárt két idegesítően gesztikuláló/artikuláló excentrikus tudós: az ő társaságukban kell eltöltened a film nagyobbik felét, ugyanis a bunyók (ebből van három, és sajnos mindhárom ugyanabban a sötét és vizes környezetben játszódik) kisebb játékidőt tesznek ki. És ha a figurák érzelmi viaskodása nem lenne elég, még az amúgy ötletesnek tűnő egymásra kapcsolódás is csak azt szolgálja, hogy saját érzelmeik mellett egymáséban is vájkálhassanak. Egyedül Ron Perlman Hannibal Chauja („a keresztnevemet kedvenc hadvezéremtől, a vezetéknevemet pedig második kedvenc kínai kajáldámtól kölcsönöztem”) ússza meg a dolgot, mivel ő olyan szinten játszik rá a kliséjére, hogy egyszerűen nem lehet nem szeretni.

A cselekmény leginkább alibiként szolgál, habár egy-két dolgot ügyesen oldott meg (például a jaegereket üzemeltető szakadár kommandót a levadászott kaijuk tetemeit feldolgozó szervkereskedők pénzelik – az már más kérdés, hogy a kormányok ölbe tett kézzel nézik, ahogy eme kommandó többek között atombombákkal játszadozik), viszont a minden eddiginél nagyobb költségvetéssel gazdálkodó del Toro ahelyett, hogy a vacsorázó szereplők köré is valami elképesztően látványos, csillogó-szikrázó díszletet emeljen, inkább a film intrójában trailerszerűen összefoglalt „első részt” fejthette volna ki jobban.

A Tűzgyűrű ugyanis olybá tűnik, mint egy sokkal jobb film második része, melyben már nem foglalkoznak a miértekkel és hogyanokkal, csak azzal, hogy nagyobb és látványosabb legyen, mint az előző.

***                                                                                            

Eredetileg ezzel a fenti bekezdéssel lett volna vége a kritikának, de miután letöröltem az epét a monitorról meg a szám széléről, azon kaptam magam, hogy valami elkezdett odabenn mosolyogni. Vélhetően az a siheder, akit nem érdekel sem a lemenő napfényben pózoló hősök ízlésromboló látványa, sem a plafonrepesztő marhaságok a szkriptben (tényleg egy számláló mutatja, mikor jön a következő kaiju? egyáltalán ki adja nekik azokat a mókás neveket abban a pillanatban, hogy megjelennek?), aki a fentiekből simán kihúzna 8-9 bekezdést, és aki legszívesebben arra emlékszik vissza, hogy a Tűzgyáráben gigantikus robotok és szörnyek a szart is kiverik egymásból. Mert ez az, ami.

kövess minket facebookon és twitteren!