Tavaszi szünet, vááá! Már levetkőzted a tél nyomorát és érzed a nyár meleg előszelét, de még nem kell paráznod az év végi hajrá miatt. Nyúld le az ősöket, kapd össze a barátaidat és célozz meg egy meleg partot, mert életed bulija vár rád.

No, ha a fenti sorokat még egy kicsit tovább pofozgatnám, akár el is adhatnám valami slágervárományos risza-vonag bandának refrénként. De talán még így is előbbre járnék, mint Harmony Korine filmje, melyben mondatfoszlányokra szaladnék szét a fenti magvas gondolatok, hogy jó másfél órás filmes delírium formájában keressék egymást.

Tulajdonképpen egész jól megragadja, mi visszhangzik néhány (nagyon sok) tinédzser fejében, akiket annyira leterheli a konstans életérzés, hogy még arra se képesek, hogy vágyaikat artikulálják. Legyünk! Éljünk! Érezzünk! Valami ilyesmi.

A lányok szétteszik, a fiúk beteszik, folyik és tapad, dörömböl és dorombol: az egész egy kibaszott massza, de ha megidézem azokat az áldott/átkos főiskolai balhékat, amely esetenként több százezer forintjába fájt a kóternek, mikor tömeggyilkosságok zajlottak a fejekben, mikor felzabáltuk a város nyugalmát, mikor minősíthetetlenül lementünk kutyába, no még ezek az alkalmak sem voltak olyan "legendásak", mint ami eme film esetében csupán ugródeszka. 

Négy csaj veti be magát egy nem megnevezett beach nonstop pörgésébe, és mivel már ezt az ünnepet - mert ők ünnepként élik meg a tavaszi szünetet - is erőszakosan szerzett pénzzel alapozzák meg, hát nem riadnak vissza attól, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre menjenek. Így hozza össze őket a sors egy gengszterkarikatúrával (James Franco), aki virítja a lóvét és megállás nélkül ejakulálja a bullshitet: igazi véglény, aki az amerikai álmot meghágva a csúcsra dumálta magát. Minden második riszarap róla szól. A csajok tehát az üresfejű partiarcokat fegyvert és fukszot lóbáló üresfejű partiarcokra cserélik, aztán adódik némi konfliktus, amit az elodázhatatlan számvetés követ.

Baromi álszent az egész, valódi csöcsök nélkül. Persze mókás, hogy a rendező tinédzser-sztárocskákkal rakja körbe filmjét, hogy ezzel is orrára koppintson a mai értékeknek, ám az igazi sokkhoz az kellett volna, hogy ezek a lányok ne csak megjátsszák magukat (mert amit színészet gyanánt művelnek, az maga a borzalom), hanem tényleg kivetkőzzenek magukból.

A Larry Clark emlőjén nevelkedett Harmony Korine ugyanazt a dogmát hangoztatja mint mestere, csupán hatékonyabb vizuális tálalással kísérve: a tinédzserek férgesek, az amerikai értékek betegek, az emberek állatok, de amíg ezen minden résztvevő csak röhög, addig juhé. A Spring Breakers ezt a mocskos/félelmetes antiüzenetet próbálja a kor jellegtelenségére adaptálni, de végül elvéti a célt néhány évtizeddel, hisz ezek a csajok már a YouTube-ra és a Facebookra lőnék fel hőstetteiket és nem a nyolcvanas évek mentalitásában, Tony Montanát idézve szednék csokorba trófeáikat. Most már nem elég csak birtokolni a világot, erről informálni is kell azt. A buli persze évtizedek óta ugyanaz, csupán a külsőségek változnak, ebben tehát nincs hiba, ellenben nem vagyok egy olyan film létjogosultságáról meggyőződve, hogy egy filmnek az az üzenete, hogy nincs üzenete.

Hogy nincsenek értékek, nincsenek gondolatok. A két mámor között elküldött, anyáknak szóló hangposta-üzenetek hamis frázisok csupán: hazug takarók, melyek alól viszont nem a valóság üszkös lába lóg ki, hanem egyfajta álomkép - szülőnek rém-, tinédzsernek vágy-. Így lesz ez a gyakorlatilag cselekménymentes, lebegő montázsokból, kollázsokból álló filmkezdemény tárgyának egyszerre hamis és félelmetesen akkurátus portréja. Mert ők is olyanok, mint ez a film: látványpékség tartalom nélkül.