- Alkohol- és enyhén spoilertartalmú írás -

Whip Whitaker kapitány (Denzel Washington) csodával határos módon megakadályozza, hogy a gyakorlatilag irányíthatatlanná vált gépe belefúródjon a földbe, és a fedélzeten lévők mind meghaljanak. Miközben a média hősként ünnepli, a kényszerleszállást követő nyomozás kimutatja, hogy a kapitány felszállás előtt alkoholt és más tudatmódosító szereket fogyasztott, és ez egészen más színben tünteti fel az esetet.

Függetlenül attól, hogy a törvény melyik oldalát képviseli, az utóbbi években Denzel Washington csak akkor hajlandó aláírni egy szerepnek, ha az kellően badass, mi több eme tulajdonságát vagy ő ("King Kong ain't got shit on me!"), vagy valamelyik kollégája ("Creasey's art is death.") megfelelő módon artikulálja is. Ugyan eleinte Whip Whitaker kapitány figurája sem lóg ki ebből a sorból - ő is egy kőkemény figura, akinek vannak árnyoldalai -, a film előrehaladtával ez a keménység alapos módszerességgel foszlik le róla: arról az emberről, aki görcsösen kapaszkodik abba a kikezdhetetlen ténybe, hogy ki nem szarja le, mennyit ivott, mikor rajta kívül senki más nem tudta volna letenni a gépet, és aki nem képes vagy nem akar szembesülni azzal, hogy valójában milyen ember is ő.

Zemeckis filmje - 12 év után az első élőszereplős - meglepően merész: a fenti problematikát simán meg lehetett volna közelíteni család-kompatibilis, kényesen mesterkélt módon is; Whip Whitaker ugyan nem járja meg azt a hányadéktól bűzlő poklot, melyben például Nicolas Cage fordult meg a Las Vegas, végállomásban, de ott táncol a szakadék peremén. Drogokban és alkalmi kapcsolatokban (is) fürdőző figurája egyik amorális döntést a másik után hozza, és - az elengedhetetlen kinyilatkoztatás keretében - meg is mondja, hogy igen, ő az alkoholt választotta. Mindenki bekaphatja.

De azért a börtöntől ő is fér. A páratlan napokon minden alkoholtartalmú italt a WC-n lehúzó, páros napokon pedig a helyi italdiszkontban nagybevásárlást tartó ellentmondásossága a körülötte ugráló, az ő tisztára mosásán dolgozó embereket - Don Cheadle-t, a dörzsölt ügyvédet vagy a szakszervezet érdekeit kényesen védő Bruce Greenwoodot - is megizzasztja. Persze, ők sem riadnak vissza az igazság elferdítésétől, amely abban a pofátlanul szellemes és tökös jelenetben kristályosodik ki leginkább, melyben Whitaker saját bejáratú dílerje (John Goodman, aki összemosta saját és Jeff Bridges figuráját A nagy Lebowskiból) is tevékenyen részt vesz.

Szóval a Kényszerleszállás nem egy kényszerleszállás krónikája, nem egy tragikus, lélekemelő és/vagy -deformáló esemény feldolgozásának drámája, hanem egy kívülről magabiztosnak látszó, valójában omladozó, a maga önteltségében fuldokló ember sötét énjének alapos körbejárása, és nem mellesleg a bürokrata rendszerek finom kritikája, amely az utóbbi évek egyik legbátrabb, legpofátlanabb stúdiófilmje lehetett volna, de sajna, hiába szemez elejétől végéig a sötétséggel, a befejező képsorokban csúnyán visszatáncol a megnyugtató és egyben unalmas biztonság talajára. Mert mindenki bekaphatja.