Szeretném már a (remélhetőleg) rövidre fogott értekezésem elején kinyilatkoztatni, hogy ennél a filmnél nagyobb moslékot nem nagyon láttam az idei mozis kínálatban, pedig úsztam piranhákkal, rohangásztam Csernobil utcáin, sőt - mindezek közül a legborzasztóbb élményként - még Robert Pattinson prosztata-masszázsához is asszisztáltam. Brr.

A Silent Hill című közepesen sikeres videojáték-adaptáció megkésett folytatása nem csupán elődjének problémáit (túl sok effektus! túl kevés sztori!) hozta magával, de még egy rakás újat is generált mellé. Emlékeztek arra, hogy az első rész végén Sharon egy amulettel a kezében jött ki SIlent Hillből, amit démoni testvérpárjától kapott? Hát én se, pedig ebben a részben ez a hieroglifákkal teli bigyó a cselekmény mozgatórugója, erre pályázik a Silent Hillben élő Rend, s mikor elrabolják Sharon faterját (Sean Bean, aki már a harmadik percben meghal... de aztán mégse), eszükbe se jut megnézni a polcon, hogy hátha ott lapul, mert még meg találnák találni. De persze, nekik Sharon is kell, aki démoni párja, Alessa azért hozott létre, hogy kiszakítsa magából a jót és a szeretetet, hogy csak a gyűlöletre és a bosszúra tudjon koncentrálni, vagy valami ilyesmi. S mint ahogy az amulett másik felét is meg kell találni ahhoz, hogy csináljon valamit, úgy a két felet is egyesíteni kell, hogy elpusztuljon, legalábbis azt hiszem.

De ne rójátok fel ezt nekem: a figyelmem ugyan elkalandozott, de higgyétek el, nagyon nehéz egy olyan filmre koncentrálni, melyben a főhősre minden második percben valami izé támad, és te, a néző egészen odáig nem érted, hogy mi miért történik, míg a Falról megszökött Havas Jon ki nem fejti, hogy bolond nagyfaterja szerint az álmok összekeverednek a valósággal, és van úgy, hogy csak embereket látunk, máskor viszont szörnyeket. Aha. Szóval immáron Silent Hillbe se kell menned ahhoz, hogy Silent Hillben legyél, bőségesen elegendő a róla szóló filmben szerepelned. Hát ez elkeserítő.

Mindettől függetlenül a történésekben akár lehetne is logika, szívesen meg is hallgatnám erről Michael J. Bassett (A vadász, Solomon Kane) író/rendező véleményét, mert én úgy éreztem, hogy az események fordulatait kockadobással döntötték el, az őket összefűző párbeszédeket pedig a véletlenszerű közhelygenerátorral töltötték ki. A nézőtérről tanácstalanul kibotorkáló sajtós kollégák ábrázatát elnézve ezzel valószínűleg nem voltam egyedül.

Ami pedig a paráztatást illeti: a film olyan, mint egy másfél órásra duzzasztott Marilyn Manson-klip - esetenként gyomorforgató, máskor önkéntelenül komikus, összességében viszont heveny fejfájást indukáló -, melynek minőségéről talán sokat elmond az, hogy az első ijesztés egy véres fogú plüssnyúl feladata lesz. Ráadásul a tapsifüles már kb. a 43. másodpercben tiszteletét teszi, és innentől kezdve nincs megállás abban a horrorcirkuszban, ahol a gyerekek véres tortát zabálnak, mindenki kedvenc trapézfeje ringispilt tekerget, másodállásban pedig a szomszéd diliházban végez tartós pedikűrt (értsd: levágdossa a bolondok kezeit), a főgenya Carrie-Anne Moss pedig úgy fest, mint egy... mint egy... de inkább megmutatom: így.