Marius arra készül, hogy vakációzni vigye volt feleségével és annak jelenlegi párjával élő kislányát, az öt éves Sofiát. A film története tulajdonképpen ezzel véget is ér, hogy átadja helyét egy, a román film utóbbi néhány évéből jól ismert, maximálisan minimalista konfliktussal élő ill. eszközökkel előadott darabjainál megszokott életképnek.

Ezen életkép, melynek középpontját az elvált szülők kereszttüzébe került gyerek képezi, ugyanolyan hétköznapi szituációt feszeget, mint mondjuk az Ünnepek után, ugyanakkor a Nader és Simin - Egy elválás története is felötlik, részben a színteret képező lakóházi lakás, részben a hirtelen képződött gödörből kiutat alig találó szereplők, illetve a színészek természetes játéka révén.

A gödröt jelen esetben a körülmények összjátéka ássa meg, de lényegében a volt házaspár rossz viszonyának eredménye, és mindenki beleesik: Marius; exneje, Otilia; Otilia párja, Aurel; Marius anyósa és Sofia is. A derűs gondolatot (apa és lánya nyaralni megy a tengerhez) fokozatosan árnyalják be a sötét fellegek, jól épül a feszültség, ami egyszerre filmes és valóságos. Mikor a légkör már pattanásig feszül, a film olyan fordulatot vesz, ami az említett Oscar-díjas iráni alkotástól teljesen távol áll. Abszurdumba, tragikomédiába hajlik a kéretlen szituáció, ami a közel-keleti népektől éppoly idegen volna, mint amennyire nálunk, Közép-Kelet-Európában ismerős, elvégre ez is pontosan az életet másolja.

Radu Jude társíró-rendező tesz róla, hogy még a helyzettől idegenkedő nézők is képesek legyenek akár az összes figura helyzetébe beleképzelni magukat ilyen-olyan fokig, de leginkább Sofia ügyét lehet szíven viselni: a kislány alaposan megszenvedi szülei javíthatatlan természetét. Egyik felnőtt félből sem faragtak ugyanis rokonszenvezésre különösebben méltó alakot; mindkettőjük a maga eszközeivel harcol az igazáért, de végül, ahogy az lenni szokott, a férfi habitusa kerül fölénybe. Addigra –de talán a film kezdetétől fogva– Marius számára Sofia egy nyereménnyé, saját életének, apaságának rendezett mivolta felé tett lépésének eszközévé silányul, még úgy is, ha szeretetét lánya iránt közben nem kérdőjelezzük meg – a mozgatórugók már csak a fentebb hangoztatott reális megközelítés értelmében is összetettebbek annál.

Ha pedig kicsit elvonatkoztatunk a látottaktól, s inkább a gondolatok felé evezünk, akkor mi, magyarok éppúgy magunkénak érezhetjük a Mindenki a mennybe megyet, mint román szomszédaink: a sok évtizedes elnyomó politikai berendezkedés után áhítottuk végre a felhőtlen, gondtalan, minőségi időt jelentő tengerparti nyaralást. Igazán kijár nekünk a rengeteg munka (gyötrelem) után, ám csak nem akar megvalósulni, és ebben hibás a balról ráncigáló Apa és a jobbról marasztaló Anya is. Nemsoká indulunk, mindjárt megyünk – hallja a biztató szavakat a Gyermek, de már ő sem tudja, mit is akar pontosan.