- SPOILERMENTES -

A távoli jövőben a néhai Egyesült Államok romjain egy diktatórikus állam emelkedett, melynek fővárosa egy olyan gladiátor-játékkal szórakoztatja és egyben tartja sakkban az őt kiszolgáló kerületek lakosságát, melyben a kerületekből véletlenszerűen kiválasztott, 12-18 éves fiatalok folytatnak minden évben vérre menő, "csak egy maradhat" harcokat. Az Éhezők viadalának elnevezett tornába csöppen bele Katniss (Jennifer Lawrence), és jön rá, hogy a túlélésért nem elég küzdeni: mindeközben jól is kell mutatni.

- SPOILERMENTES -

A távoli jövőben a néhai Egyesült Államok romjain egy diktatórikus állam emelkedett, melynek fővárosa egy olyan gladiátor-játékkal szórakoztatja és egyben tartja sakkban az őt kiszolgáló kerületek lakosságát, melyben a kerületekből véletlenszerűen kiválasztott, 12-18 éves fiatalok folytatnak minden évben vérre menő, "csak egy maradhat" harcokat. Az Éhezők viadalának elnevezett tornába csöppen bele Katniss (Jennifer Lawrence), és jön rá, hogy a túlélésért nem elég küzdeni: mindeközben jól is kell mutatni.

Essünk gyorsan túl a kötelező körökön! Suzanne Collins regény-trilógiája az új Twilight. Az eső kötet 2008-as megjelenése óta kisebbfajta tömeghisztériává nőtte ki magát a célcsoportján - a 12-18 éves fiatalok, ugye - belül, és ez a mánia a hétvégén bemutatkozó filmváltozatot is érinti, amelyre a jelentések szerint már kétezer vetítőteremnyi jegy kelt el elővételben. A történet száz meg ezer éves elemekből épül fel: vámpírkrónikák helyett gladiátor-küzdelmek, küzdők regéi és ókori legendák (az írónő saját bevallása szerint Thészeusz története) találkoznak Shakespeare Rómeó és Júliájával (fiatalság, bolondság halál) és napjaink trendjével (valóságshow- és celebritás-függőség, szociális elidegenedés, paranoia, stb.), no meg minden jól bejáratott fordulattal: olyanokkal, melyek a legszembetűnőbbek a felületes szemlélő számára, és melyekre rövidlátó stúdiófőnökök nagy költségvetésű filmeket szoktak építeni, hogy aztán azon csodálkozzanak, miért nem dől a della, vagy ha mégis, a kritikusok miért morognak.

A The Hunger Games nem ilyen. Nem kultúrtörténeti kiválóság, de mint a fentiekben is ecseteltem, príma alapanyagból szoborták, az ünnepélyes keretek között leleplezett alkotás pedig lélegzik és él. Ez már a filmből is átjön, annak ellenére, hogy erősen ereszt az illesztéseinél, ugyanis a könyv ünnepelt alapvetéseit, a sakkban tartott generációtól kezdve a népszerűségi versennyel összefűzött élet-halál harcokban rejlő allegóriát csupán csipegeti, és az igazi mélységek feltárása helyett nagyobb hangsúlyt fektet az audiovizuális megjelenítésre. De talán ez nem is olyan nagy baj egy tinédzser-központú alkotás esetében: nekik így kell tálalni az aktuálpolitikai gondolatokat, meg annak rákfenéjét, ami a tévéből árad.

Nagyobb baj az, hogy a hányaveti módon felállított sakktáblára felületesen felskiccelt figurákat helyeznek, kiknek motívumait akár a homlokukra is lehetne vésni. Az addig rendben van, hogy az arénán belül a legtöbben a túlélésre hajtanak, sokkal jobban fáj a kinti világ vázlatossága: az elnök (Donald Sutherland), aki kertészkedés közben vázolja fel a népet megvezető marketingstratégiát (melyet hol követnek, hol totálisan szembe mennek vele), vagy a részeges, "úgy is megdöglötök" mentor (Woody Harrelson), aki aztán egyik pillanatról a másikra mutat be lélegzetelállító pálfordulást. A patrónusok, szponzorok szerepe is köde burkolózik: a puszta "népszerű vagy, ezért támogatást érdemelsz" elv mellett mi dönt arról, hogy mit, mikor és ki által lehet küldeni apró ajándékokat a küzdőknek. Persze, nem szabadna elfeledkeznem a célközönségről, de nem tudok nem arra gondolni, hogy egy kis finomhangolással ez a mindenható machináció jobban megállná a helyét.

Ami viszont működik, az Jennifer Lawrence, és mindaz, amit a küzdőtéren innen és túl tesz. Az előbbit nem lenne szép dolog ecsetelnem, de tény, hogy a szívem néha a torkomban dobogott az izgalomtól, az utóbbi pedig az előbbi vonzata, illetve okozata, de annyit azért elárulhatok, hogy a Twilight-filmekkel ellentétben az érzelmi fröccs-osztást minimálisra vették, de hát Gary Ross nem is az az író/rendező, aki korábbi filmjei (Pleasantville, Seabiscuit, et al) során ne jött volna még rá arra, hogy a szövegelés helyett a narratíva viszi előre a filmet. Illetve filmtrilógiát, a The Hunger Gamesben ugyanis egy olyan történet lángja lobog, amely idővel akár mitológiai méreteket is ölthet.

kövess minket facebookon és twitteren!