- SPOILERMENTES -
Ami a tömegeknek a Star Wars, az nekem a The Thing. 9 éves voltam, mikor fateromnak (aki megengedte) és nővéremnek (aki felkeltett) hála először szembesültem John Carpenter szörnyfilmjével. Igen, túlontúl fiatalon: az élmény hatására az elkövetkező három napban alig aludtam, ugyanakkor valami más is megváltozott bennem - elkezdtem nézni a filmeket; tudatosan, még nem szelektálva, de már odafigyelve. És most jórészt ennek köszönhető, hogy filmbuzi lettem: hogy itt van ez a blog, vagy ott lesz a The Tree of Life a mozikban. Ha úgy tetszik, Terrence Malick mindent John Carpenternek köszönhet.
- SPOILERMENTES -
Ami a tömegeknek a Star Wars, az nekem a The Thing. 9 éves voltam, mikor fateromnak (aki megengedte) és nővéremnek (aki felkeltett) hála először szembesültem John Carpenter szörnyfilmjével. Igen, túlontúl fiatalon: az élmény hatására az elkövetkező három napban alig aludtam, ugyanakkor valami más is megváltozott bennem - elkezdtem nézni a filmeket; tudatosan, még nem szelektálva, de már odafigyelve. És most jórészt ennek köszönhető, hogy filmbuzi lettem: hogy itt van ez a blog, vagy ott lesz a The Tree of Life a mozikban. Ha úgy tetszik, Terrence Malick mindent John Carpenternek köszönhet.
Mint a filmek nonpluszultrájára tehát, a The Thingre is úgy kellene tekintenem, mint szent és sérthetetlen intézményre (márpedig nem hibátlan az se), ahol egy remake szóba se jöhet, hisz ennyi erővel akár az apokalipszis lovasai is nyergelhetnének. De nem. Mikor először szóba került a folytatás/feldolgozás ötlete, azonnal belelkesültem, hisz a címszereplő kreatúra (vírus) lényéből a mai kor technológiáival - legyen szó CGI-ről vagy protézisekről - már sokkal többet ki lehet hozni. Mondhatni, a Dolog olyan arcát mutathatja, amit eddig soha. Ugyanakkor az 1982-es filmben egyfajta ómenként szereplő norvég bázison lezajlott események dokumentálását is zseniális ötletnek tartom, hisz ennek köszönhetően az új epizód egyszerre lehetett folytatás (előzményfilm) és remake is: a helyszínnek és szituációnak hála a cselekmény sarokpontjai alapvetően mindkét film esetében megegyezőek annak ellenére, hogy az új film kvázi a régit készíti elő.
Természetesen hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak bennem elvárások, és megint csak hazudnék, ha azt állítanám, hogy ezeknek az elsőfilmes Matthijs van Heijningen Jr. maradéktalanul meg tudott felelni/egyáltalán nem tudott megfelelni. A reklámfilmekkel már bizonyító úr rajong John Carpenter filmjéért, munkáját látva efelől semmi kétségem nem lehet. Pedig a The Thing óta közel 30 év telt el, és különben is, akkorát bukott, hogy majdnem magával vitte Carpenter karrierjét is. Magyarán simán el lehetett volna térni tőle, hogy a rém szagos-szőrös, hajléktalan forma norvég sarkkutatók helyett bögyös tiniket hajkurásszon egy trópusi szigeten, és mindezt remegő kézi kamerás felvételeken rögzítsék.
De nem. Heijningen csupán azokat az aspektusokat aktualizálta, melyeket muszáj volt. A filmje nem 3D-s, sem az operatőr, sem a vágó nem okoz epilepsziás rohamokat, és még azzal sincs gond, hogy főszereplője nőből van (Carpenter filmjének egyetlen hang-cameót leszámítva nincs nőnemű szereplője), ugyanis Mary Elizabeth Winstead figurája tipikus 80-as évekbeli hősnő: egyszerre rémült és rettenthetetlen, intelligens és másokra hagyatkozó, közeledő és magányos - mintha Ripley-ből és Sarah Connorból gyúrták volna. És szerencsére nem gabalyodik össze egyik fickóval sem, még a fülbevalós amerikai helikopterpilótával sem. Joel Edgerton természetesen MacReady-t mímel, kevésbé ikonikus hőfokon égve, kissé haloványan, de azért hellyel-közzel tökösen.
És a norvégokat tényleg norvég (ill. skandináv) színészek játsszák: barátságtalanok, sápadtak, büdösek - úgy néznek ki, mint akik hosszú ideje el vannak zárva a külvilágtól. És tényleg.
Ami pedig a címszereplőt illeti: ő természetesen megkapta a maga plasztikai műtétjét. Mivel Rob Bottin már visszavonult, az alkotók más FX-veteránokhoz fordultak: Alec Gillis és Tom Woodruff Jr. felelős jó néhány rémálmodért (google 'em), és a filmben - szerencsére - szórványosan előforduló gyakorlati effektusok az ő kezük munkáját dicséri: az elengedhetetlen boncolásjelenet idején szerintem nem sokan falatoznak majd a nézőtéren. Ami pedig a CGI-t illeti: hol működik (de akkor nagyon), hol nem (akkor viszont nagyon nem). Néha egy csupacsáp/csupafog figura rendez félig-meddig tréfás ámokfutást a színen, néha viszont olyan perverz biomix néz vissza a vászonról, amire talán még Cronenberg is áldását adná.
A cselekményre is ez a kettősség jellemző: egy antarktiszi norvég kutatóbázis egy űrhajóra bukkan a jég alatt, és nem sokkal később az utasát is megtalálják. Egy amerikai őslénykutató (Winstead) segítségét kérik a lelet feltárásában, és mikor a jég kienged, elszabadul a pokol. A lapokat hamar kiosztják, a narratíva ennek ellenére mégsem tűnik elsietettnek, inkább feszesnek - az előző filmet teljesen átszövő paranoia ezúttal kisebb hatásfokon, nem is: inkább kisebb adagokban érkezik, akkor viszont nagyon hatásos. Bizonyos jelenetek majd felrobbannak a feszültségtől, ezért a más filmek esetében olcsónak számító ijesztgetések is hajlamosak durván betalálni (főleg egy sötét vetítőteremben). A címszereplő szerencsére nem ruházódik fel érzelmekkel, nem alakul ki sem a szereplőkkel, sem a nézőkkel kapcsolat, hisz csak egy vírus - nem gondolkodó, nem számító lény, hanem egy ösztönök által vezérelt organizmus, aminek egyetlen célja van: a túlélés.
Éppen ezért fájóak azok a narratív bakik, melyeket ebben a kritikában nem nevezhetek nevükön, így csak annyit mondhatok, hogy a Dolog néha csúnyát hibázik és a monumentálisnak szánt végjáték is aprót pukkan: ha úgy vesszük, az alkotók ezzel megint csak hűek maradtak John Carpenter tökéletlen klasszikusához.
Az oldalon található tartalmak kizárólag
