Ordas nagy hazugság lenne olyat állítani, hogy nem ez volt minden idők legjobban várt filmes produkciója. Talán pont ez a várakozás lett a végzete. A Blu-ray megjelenés alkalmából újra nekimentem a trilógiának, és jelenleg úgy érzem magam, mintha tengernyi bantha-ürüléken úsztam volna át. Szóval, kedves SW-junkiek, szedáljátok le magatokat, mielőtt a továbbiakat elolvassátok.

Ordas nagy hazugság lenne olyat állítani, hogy nem ez volt minden idők legjobban várt filmes produkciója. Talán pont ez a várakozás lett a végzete. A Blu-ray megjelenés alkalmából újra nekimentem a trilógiának, és jelenleg úgy érzem magam, mintha tengernyi bantha-ürüléken úsztam volna át. Szóval, kedves SW-junkiek, szedáljátok le magatokat, mielőtt a továbbiakat elolvassátok.

Réges-rég egy messzi-messzi galaxisban ez a trilógia működhetett is volna. De nem hiába végződött a Fanboys - az a film, melyet rajongók írtak rajongóknak - is azzal a slusszpoénnal, hogy "és mi lesz, ha rossz lesz?", mert 1999 májusáig (nálunk ugyebár szeptemberéig) eme a gondolat még senki fejében fogant meg.

Aztán a galaxis Föld nevű bolygójának, TheHungarian tudja, hány vetítőtermében felcsendültek végre a fanfárok, feltűnt az ominózus logó, a nézők üdvrivalgásban törtek ki, majd elkezdték olvasni a beúszó betűket, és mielőtt tudatosulhatott volna bennük, már véget is ért az álom. Hisz néhány fura szerzetet leszámítva addig a pillanatig nem létezett olyan ember, aki ne lett volna Star Wars-rajongó: mindnyájan Lucas grandiózus meséjén nőttünk fel, a fiúk fénykardokról, a lányok kakaóscsiga-frizurákról álmodoztak, és nem volt olyan egyorrú szerte eme planétán, aki ne adta volna oda a fél karját azért, hogy Han Solóval lóghasson. De mikor feltűnt a "kereskedelmi utak megadóztatása" szöveg a vásznon, meg úgy bő két órával később a szövetség felbomlott (és nem a szeparatisták váltak ki a köztársaságból, vagy mi): a Star Wars-rajongók (ismétlem, mindenki!) tábora két oldalra szakadt, és eme két sereget azóta sem bírta rá semmi, hogy béketárgyalásokat folytassanak. Hát én sem fogom.

Talán Lucas tönkrement házassága, talán a család hagymázas intézményébe vetett hitének megbicsaklása késztette arra, hogy a minden idők legismertebb gonosztevőjének történetét elmesélő filmtrilógiát egy hátulgombolós mintagyerekkel kezdje, aki angyalokkal álmodik, az anyukáját ölelgeti, s annak ellenére tök cuki, hogy se apja, se szabadsága. Míg az Episode IV-ben egy polgárháború kellős közepébe csöppenhettél, melyben a gonoszok egy kézzel szorították ki a szuszt az ellenállókból, a későbbiekben meg bolygókat lőttek szét, addig itt egy tök irrelevánsnak tűnő bolygó (Naboo? Nabumm!) köré vont kereskedelmi blokádot, kezüket tördelve videokonferenciázó gonosztevőcskéket és tárgyalásra várva kávét szürcsölgető jediket kapsz nyitányként. Meg egy szőke hátulgombolóst, akiben több midiizé úszkál, mint Yodában. Mert ugye az Erő misztikumának szükségtelen megmagyarázása sokkal fontosabb, mint az, hogy húsz év múlva már senki sem emlékszik arra, hogy már csomószor találkoztak azelőtt.

És Jar Jar Binks neve még el sem hangzott. Nem mintha ő olyan nagy probléma lenne: sok-sok mindent meg lehet és meg is kell bocsájtani a the Phantom Menace-nek, mert ugyan száraz kerete a cselekménye vajmi kevés izgalmat kínál (nehogy már azon függjön a galaxis majdani sorsa, hogy mi lesz egy fémhulladék-árussal kötött fogadás végkimenetele), ez a film alapvetően a kicsiknek készült. Ők pedig tátott érzékszervekkel figyelik azt, ahogy vászonbéli pajtásuk mindenféle kalandokon esik át, és még ehhez olyan vicces társasága is van, akit apa érthetetlen okokból utál, mikor ő is hajlamos a majomkodásra, ha azzal meg tud nevettetni.

Szóval Lucas a gyerkőcöknek írta ezt a mesét, őket pedig nem izgatja, hogy a színészek úgy játszanak, mintha novokainnal kábították volna el őket, hogy a rendezés és a szkript kész katasztrófa (az interakció három dologban merül ki: 1. bemutatkozás, 2. véleménynyilvánítás, 3. a látottak kommentálása; és mindez zsibbadt poroszkálás vagy egy helyben állás kíséretében), hogy az érzelmek nem létezők és az akció túlnyújtott (tényleg kell három környi pod race?); egyedül talán Qui-Gon Jin karakterében van némi súly -  nem is csoda, hogy innentől kezdve Liam Neeson minden második filmjében mentort alakított.

Lehet, hogy minden idők legjobban várt filmjéből lett minden idők legnagyobb csalódása, de a prequel-trilógiának mégsem ez a leggyászosabb darabja, hanem a középső rész, amely már egy egészen más miliőben került mozikba. A várakozás ugyebár megfeleződött, az érzéssel teli fantasztikumra vágyók időközben elutaztak Középföldére, s az előző rész hibáiból okuló Lucas próbálta menteni a menthetőt, de sajnos rossz végénél fogta meg a seprűt.

Egyáltalán nem baj, hogy Jar Jar vendégszereplővé minősült vissza (azért a Galaktikus Birodalom magjainak elültetése mégis hozzá fűződik), de míg egy cukipofa kisfiú teljesen ártalmatlan volt, addig azzal a nyálas és beképzelt, de azért hangsúlyosan jó szándékú tinédzserrel, akivé Anakin cseperedett, egyszerűen képtelenség azonosulni. Főleg úgy, hogy ideje nagyját azzal tölti, hogy a kicsivel sem érettebben viselkedő mentorával, Obi-Wannal kakaskodjon, vagy ami még rosszabb: eszelősen szar dumákkal nyomuljon Amidala hercegnőre, akinek mindez ráadásul be is jön ("nézzenek oda, hogy megnőttél, Anakin!"), ezért aztán Natalie Portmannak közel tíz év kellett ahhoz, hogy lemossa magáról a gyalázatot.

Az addig teljesen rendben van, hogy egy hülye tinédzser ócska szövegekkel próbálja kábítani a lányokat (jelen esetben a nálánál jóval idősebb ex-királynő szenátorokat, ugye), de azt legalább érzéssel teszi, ezekben a dialógokban viszont annyi érzelem sincs, mint egy kiszuperált droidban. És Lucas minden közhelyet bevet, amely a dél-amerikai nagykönyvben írva vagyon, de ezzel csak újabb pofont ad a szarnak: a jobb sorsra érdemes nézőnek közel másfél órán át kell elviselnie a gajdolást, mire a cselekmény végre beindul. Akkorra viszont már sok a jóból: egyik nagyszabású akciójelenet követi a másikat, mindez egy szombat délelőtti matiné sodrával, ahogy az kezdetektől fogva elvárható lenne, de mivel a viaskodó/turbékoló trióhoz nem fűződik érzelmi kötődés, a csatározás mértékével egyetemben csak az unalom nő.

Azért a középső epizódnak is vannak szép pillanatai: emitt egy apró bepillantás a galaxis központjának számító Coruscant éjszakai életébe, amott egy kis összetűzés Obi-Wan és Jango Fett között, de mire Dooku gróf (Christopher Lee) felfedi mesteri tervének részleteit, addigra én már azt számolgatom magamban, hogy Natalie Portman hány különböző kosztümben jelenik meg, és hányszor nyomja meg ugyanazt a gombot az űrhajóján. És persze milliószor többször kívánom pokolra Hayden Christensent, mint Jar jar Binkset valaha.

Mivel a bevételi szempontból is csalódást okozó második epizód csupán halványan utalgatott arra, hogy a szerelmetes ifjoncából egyszer a galaxis legsötétebb ura lesz ("Obi-Wan tehet mindenről! Féltékeny rám!"), igen sok tennivalója akadt a záró epizódnak. Egyesek szerint Lucasnak valamelyest sikerült is visszaállítani a sorozat rezüméjét, és annak idején még én is elnéző voltam vele, hisz ha eltekintek attól, hogy ismételten csak emberi lényekhez hasonló tárgyak adják elő faforgácsízű dialógjaikat, a dráma még ma is működhetne, ha nem viselkedne minden közreműködő ennyire ostobán.

Amidala szemét elvakítja az állítólagos szerelem, a bölcsnek mondott jedik tanácsa pedig görcsösen ragaszkodik ahhoz a próféciához, melynek minden látható jel ellentmond, a jedi kódot nap mint nap számon kérik Anakintól, hogy aztán Macu Windi a legkritikusabb pillanatban mondjon neki ellent, Anakinnak meg esze ágában sincs megkérdezni, hogy vajh mi okozza majd Amidala halálát, melytől csak úgy tudja megmenteni, ha átáll a sötét oldalra. Apropó sötét oldal: néhány fura grimasz ellenére Ian McDiarmid három részen keresztül is meggyőző színpadiassággal szövögeti terveit, de amint magára ölti a klasszikus trilógiában megismert ábrázatát, mintha játszani is elfelejtene.

Nem mintha ezzel kilógna a sorból. A színészektől paranoiásan félő, a felvételek között elbujdosó Lucasnak még az amúgy kiváló aktorokból is elő tudja csalni a színjátszás sötét oldalát: a hiteltelenséget. Hayden ugyan rendesen koptathatta a padot a II. és III. rész között, gonosszá változtatása mégis a sminkes érdeme, aki karikákat fest a szeme alá és fehérre púderezi az arcát, a sráctól ugyanis csak morcos tekintetre és sipákoló vádaskodásra telik.

A film egy bő 20 perces, egyébként elképesztően látványos akciójelenettel indít, aztán megidézi a II. rész legrosszabb pillanatait (tubék/kakas/turbék/kakas), végül Lucas észbe kap és egy őrült szabó módjára kezdi elvarrni a szálakat: ide beszúr egy beszólást a halálból visszatérő jedik kapcsán, oda meg egy megjegyzést a törölt memóriákról, az utolsó néhány percben még egy evolúciós visszafejlődést is lezavar (szuper kivetítőkből otromba kapcsolótáblák lesznek), csak hogy minden rendben legyen. De a kérdéseimre képtelen kielégítő választ adni: miért lett Anakin Skywalker művészneve Darth Vader? Miért Luke? Miért Leia? Miért az Alderan? Miért a Tattooine? De tényleg, miért az az Owen bácsi és Beru néni, akiket az egykori Darth Vader is jól ismer..?

Sok-sok sebből vérzik ez a trilógia: a korábbi részekre való utalgatás elképesztően izzadságszagú (egy királynő tényleg kitüntet egy droidot, amiért befoltoz egy lyukat? Yodának tényleg kvázi szerelmet kell vallania Chewbaccának csak azért, mert ő is ott volt?), az akciójeleneteknek nincs súlya (CGI-figurák szaltóznak ide meg oda kortól, mérettől függetlenül) és aránytalanok (Obi-Wan és Anakin "epikus" fénykard-párbaja olyan, mintha a Cirque du Soleil bekokózott koreográfusának fejéből pattant volna ki), és az egész világ elképesztően steril. Szóval mikor a trilógia záró akkordjaként Darth Vader egy bődületes "nooooooo" formájában búcsúzik emberi mivoltától, akkor, azt hiszem, milliók baját kiáltja égbe.

kövess minket facebookon és twitteren!