"This time, it's war" - szólt az Aliens angol nyelvű plakátszlogenje (magyarul ez kb. annyit tesz, hogy "ez alkalommal háború lesz"), s a legtöbb promóciós szöveggel ellentétben ez tényleg nem túlzott. James Cameron filmje nem egyszerűen folytatja Ridley Scott nagysikerű űrhorrorját, az Alient, hanem totálisan újraértelmezi, mi több, áthelyezi egyik zsánerből a másikba. Rémfilmből akciómozi lett. Degradálás esete forogna fenn? Nem egészen. Az Alien kapcsán már megemlítettem Hitchcock bomba-teóriáját; az adott szituban Cameron nem szőrözne, felrúgná az asztalt és kib*szná a bombát az ablakon, mert szerinte EZ akció.

A világ nagyobbik fele egyetért. A Rombolás Nagymestere (újabban a Világ Ura, legújabban pedig Mr. Tizenkét Év Hiátus Után Is A Világ Ura) impresszív filmográfiája olyan, mint több világháborút megjárt hős zubbonya: filmjei óriási sikerrel mentek szerte a világon, úgy tűnik, Cameron pontosan tudja, mi kell a népnek: nem egyszerűen csak rombolás, hanem kvintesszenciális, dimenziókat kitágító pusztítás. De mindez értelemmel és érzelemmel felruházva.

Az Aliens tökéletes mintapéldánya a cameroni mozinak; nagyszabású látványmozi, egy robogó kamion, amelyből valaki kitépte a féket. Legutóbb még az űr még elnyelhette a sikolyokat, ezúttal azonban robbanások sorozata szaggatja fel az időtlen csendet. A nagy hangzavarban odalett volna a tökéletes egyedüllét paranoiája? Nem. Inkább átalakult. A paranoia megmaradt, csak új testet öltött: az egyedüllét félelmét felváltotta a tömeges invázió rémülete. Ráadásul a széria mindkét főszereplője, Ripley és az Idegen is mutat tetszetős újdonságokat, s ezek azok a dolgok, melyek kiemelik az Alienst a lelketlen folytatások tengeréből.

A mentőkabin 57 éve sodródik az űrben. Fedélzetén a Nostromo teherhajó egyetlen túlélője, Ripley (Sigourney Weaver) alszik mélyhűtött állapotban, ha hihetünk Cameronnak, akkor lidércnyomástól mentesen. Csak a vakszerencsén múlik, hogy felfedezik hajóját, mielőtt az kisodródna az ismert űrből. A hadnagyot nem a szép új világ fogadja: családja, barátai már rég halottak, egykori munkaadója, a Társaság rajta kéri számon a Nostromo pusztulását, s éjszakánként immáron rémálmok gyötrik. Megdöbbenése óriási, mikor megtudja, hogy a bolygóra, ahol az idegen tojásokat találták, telepesek költöztek: terraformálók, akik lakhatóvá szeretnék varázsolni a planétát. Azon már csöppet sincs meglepve, mikor a Társaság embere, a simulékony Burke (Paul Reiser) közli vele, hogy elveszítették a kapcsolatot a telepesekkel. A Társaság katonai kommandót szervez a probléma kivizsgálására, s Burke arra kéri Ripley-t, hogy tartson velük. A nő először nemet mond, de sokadik, péniszfejű barátja közreműködésével készült rémálmából ébredve rádöbben, hogy csak akkor tudja legyőzni félelmét, ha újra szembenéz vele.

Az állig felfegyverzett katonákat, technikusokat magába foglaló csapat célja halálosan szimpla: kutasd fel és öld meg! Hozzáállásuk sem kevésbé primitív, pláne nem (ön)veszélyes: miért is hallgatnának arra az egyetlen emberre, aki találkozott már valaha az idegenekkel? Durva ecsetvonással felvázolt zsoldosok ők, G.I. Joe ivadékok, akik tesztoszteront reggeliznek és adrenalint szarnak. Ripley természetesen kívülállónak érzi magát a csapatban, s egyre sápadtabban veszi tudomásul, hogy még a vezetés is életveszélyesen naiv. A bolygóra megérkezvén természetesen azt találják, amire a még a hátsó sorban smúzoló párocska is helyesen tippelt volna: a telepesek bázisát idegenek rohanták le, túlélőknek semmi nyoma. Egyetlen túlélőre bukkannak csupán, egy kislányra (Newt szerepében az egyszer használatos Carrie Henn), aki varázslatos módon túlélte az inváziót. A katonák behatolnak a bázis mélyére, s valami olyasmit találnak, amire még Ripley sem volt felkészülve.

Ők talán nem, de nem úgy a néző. Az Aliens az a típusú film, ami az első percétől kezdve kiszámítható: nem kell túl nagy jóstehetség ahhoz, hogy az ember kijelölje a lehetséges túlélőket, s ezzel a film totális ellentéte elődjének, ám mégis magával ragadó. James Cameron hozzáértő rendezésének, egyensúlyérzékének és maximalista módon tökélyre vitt trükktechnológiájának hála (mínusz egy-két csúnya vetített háttér) a film látványvilága még napjaink CGI-jal feldúsított filmgyártásában is megállná helyét. Beleélhetőség szempontjából pedig a látványvilág színvonala kritikus fontosságú. A néhai Stan Winston és csapata az idegen lények megalkotásában ugyan a létező összes eljárást bevetette (talán csak a stop motion maradt ki), ám az okos vágásnak köszönhetően nem lehet eldönteni, hol kezdődik a miniatűr modell, hol végződik a maszk: a címszereplők rémületesen valósághűek.

Megvalósítás szempontjából ez az idén 25 éves (gondoltad volna?) film igazi mestermű. S a tempóra sem lehet panasz. Az Aliens utolsó egy órája alig hagyja levegőhöz jutni nézőjét: Cameron képkockáról képkockára értelmezi újra az eseményfilm jelentését. És talán ez a cameroni mozi titka: a határok újraértelmezése; olyan ambíciók, melyeket addig hajszol, míg meg nem tudja őket valósítani.

Persze, mint minden filmje esetében, ezúttal sem csak a látványvilágon múlt a siker, hisz az egész összecsapás nem lenne az igazi, ha nem Ripley állna szemben a "dögökkel". A Sigourney Weaver Oscar-jelölést hozó figurája az előző részhez képest jelentős változásokon ment át: az Alien idején még követte a parancsot, méghozzá meglehetősen pragmatikusan, most viszont a rendben és a rendszerben csalódott lázadó. És még annál is több: egy anyatigris, aki újra megtalálja elveszett gyermekét.

Cameron filmográfijában mindig is fontos szerepet játszott az erős női karakter. Linda Hamilton kezdte a sort, mikor gyűlölettől és őrült örömtől ittas tekintettel nézte végig, ahogy a halálosztóból kisajtolódik az energia; őt követte Ripley, majd Mary Elizabeth Mastrantonio, aki víz alatti bázisok tervezése mellett pszichopata zsoldosokkal verekszik, idegenekkel szövetkezik és minden bizonnyal nagy befolyással volt Ed Harris karakterének idő előtti kopaszodására is. S ezt követően tornászták be magukat a képbe a Terminator 2 izomtól duzzadó She-Ramboja, Jamie Lee Curtis maszkulin vágyai, a viktoriánus értékek ellen fellázadt Rose Bukater (Kate Winslet), legutóbb pedig egy öntudatos macskalány, akivel azóta számos tinédzserfiú megülte virtuális nászát...

A regnáló Reagan-kormányban újra és újra csalódni kényszerült nézőknek épp kapóra jött ez a határozott női karakter, amely a változás szelét hordozta magában. Persze Cameront sem ejtették a fejére, hogy totálisan szembemenjen a konvenciókkal: a politikai korrektség jegyében Ripley-t anyai ösztönökkel ruházták fel, társul pedig egy all-american hőst (Hicks) és egy androidot adtak, aki az amerikai kisebbséget hivatott szimbolizálni. Maga a címszereplő talán egy kissé sértve érezheti magát. Megértem az aggályait, hisz az első epizódban ő volt a tökéletes organizmus, egyfajta anti-istenség, amely elpusztíthatatlanságával csak könyörtelensége versenyezhetett, James Cameron változatában viszont lepottyant a tápláléklánc csúcsáról, de mielőtt egyszerű ágyútöltelékké változna, maga is beveti a fajtájúnak nagyágyúját, Ripley inverzét, a kicsinyeit féltő anyakirálynőt. És ez az a pillanat, amikor tényleg kitör a háború.

kövess minket facebookon!

Rendezői változat

Cameron úgy hívja, hogy a definitív változat. Én inkább a "Mikor Jönnek Már A Dögök" verziónak hívnám: ez a vágás közel 20 perccel hosszabb (hosszadalmasabb), mint a moziban látott adrenalinfröccs, s a beillesztett jelenetek többsége a film első harmadára jut, és inkább nevezném őket érdekeseknek, mint érdekfeszítőnek. Láthatod például a telepesek bázisát az inváziót megelőzően (s eme miniatürizált világban most már tényleg kilóg a lóláb), valamint az első találkozót az idegenekkel: hát nem éppen Newt szülei azok, akik a végzetes felfedezést teszik? A rendezői változat kedvéért újra fel kellett kutatni az első rész patkószerű hajóját, amely nyolc éve porosodott egy londoni filmraktárban - gondolom a Frigyláda tőszomszédságában.

Később láthatsz még automata fegyverek által lekaszabolt idegeneket, de előbb egy képet Ripley lányáról (akit valójában Weaver édesanyja testesít meg), csak hogy nyomatékosan is érezd azt, hogy ez a nő elveszített mindent. Nem csoda, hogy táptalajukat vesztett anyai ösztönei szinte azonnal a kis Newt felé fordulnak.

Ez a rendezői változat igazándiból csak a rajongóknak nyújthat többletet, illetve a legfiatalabb generáció hazánkban jobbára csak ezt a változatot ismerheti, hisz az utóbbi években VHS-en, DVD-n a rendezői változat volt hozzáférhető. Szerencsére a legújabb változatokon már a moziverzió is elérhető, részemről az Alienhez hasonlóan megint csak arra szavaznék, hisz úgy pörög, ahogy az egy James Cameron-filmtől el is várható.