Ha nem a hatvanas-hetvenes évek szülötte vagy, akkor jó eséllyel tárhatod szét a karod és nézhetsz hülyén. Miért is John Carpenter a horror mestere? Filmjei túlontúl lassúak, speciális effektusai, vágószobában született trükkjei idejét múltak és kiszámíthatók, és isten mentsen meg attól, hogy öt percnél tovább kelljen elviseli bármelyik általa írt filmzenét, pontosabban az annak csúfolt minimalista prüntyögést...

Igen. Manapság már más szelek fújnak: viharos, rángatozó, epilepsziás szelek. Az egyre impulzívabb videojátékokon, információs dömpingen és másodpercenként változó trendeken nevelkedett közönség ingerküszöbe egészen más régiókba nyúlt, és nincs is ezzel semmi baj.

És mégis, ha 120-szal is rohansz végig John Carpenter igencsak változékony filmográfiáján, előbb vagy utóbb azon kapod magad, hogy egyre jegesedő gerincoszloppal dúdolgatod a New York, az Assault vagy a Halloween szólamait, és bele-bele borzongsz a szorongásba, melyet a "terror within & terror without" kettősségének mestere - azaz az őrült, céltalan, kompromisszum és magyarázat nélküli hideg gyilkolás művésze plántál beléd kisebb-nagyobb adagokban.

Ha mégsem így lenne, akkor innen nem is érdemes tovább olvasnod, ugyanis a következő sorokban John Carpenter filmográfiájának valamennyi darabjáról véleményt mondok.

Dark Star (1974). Mint a legtöbb mai mozimágus, John Carpenter is előbb tanulta meg bekapcsolni a 8mm-es kameráját, mint bekötni a cipőfűzőjét; gyerekkorában felvett kisfilmjei is abból a lelkesedésből fakadnak, melyek egészen a filmiskoláig űzték, ahonnan végül azért lépett ki, hogy egész estéssé alakítsa át azt a 40 perces diákfilmet, melyben űrhajósnak álcázott hippik szembesülnek a 2001 Űrodüsszeiában felvetett problémákkal, valamint egy strandlabdára emlékeztető idegen lénnyel. Az ökörködés és a minimalista költségvetés ellenére Carpenternek úgy sikerült zsánerben maradnia, ami még Seth Rogenéknek sem mindig megy, a záró képsorokból pedig simán lehetett volna olyan pólótéma, mint Che toronzonborz fejéből. Apropó torzonborz fejek: az egyik úrhajóst az a Dan O'Bannon játssza, aki Ronald Shusett-tel közösen később összeütött egy Star Beast névre hallgató, jelentéktelen forgatókönyv-tervezetet...

Assault on Precinct 13 (1976). Carpenter legalább annyira rajongott a westernekért, mint az ötvenes évek sci-fijeiért, nem csoda, hogy Howard Hawksot nevezi meg kedvenc rendezőjeként, aki legalább olyan ügyes lóoperákat dirigált, mint amilyen hatásos szörnyfilmeket (néhány Oscar-közeli drámáról nem is beszélve). Az Assault tulajdonképpen a Rio Bravo (és a Night of the Living Dead) remake-je, csupán blacks- és egyéb -ploitation áthallásokkal, melynek köszönhető minden idők egyik (ha nem a) legjobb B-filmjévé vált lecsupaszított történetével, típusfiguráival és dumáival, valamint egy még ma is sokkolónak számító jelenettel, melyet a cenzúrabizottság anno ki akart vetetni a filmből - jóváhagyás végett Carpie le is szállított nekik egy olyan változatot, melyből hiányzik a fagyi miatt panaszkodó kislány végzete, de a mozikba már a vágatlan változatot vitte. És megúszta. Más idők jártak, na.

Halloween (1978). Lehet, hogy nem "a rémület éjszakája" szülte meg a nőket öldöklő maszkos sorozatgyilkos zsánerét (hisz a Psycho is valami hasonlót szállított), de ez a darab fektette le azokat a szabályokat, melyekhez még ma is ragaszkodnak. Carpenter 300.000 dollárból forgatott klasszikusában ugyan még a végjátékban sem sietik el a dolgokat, a borzongatás nem is a ma már némileg komikusnak tűnő gyilokokból jön, hanem az üldöző és üldözöttek közötti távolság módszeres és konstans megnyirbálásából, melyet a mesteri vágás és fényképezés képes volt az egész filmre kivetíteni. Továbbá az sem elhanyagolható szempont, hogy egyszerűen nincs magyarázat arra, hogy a testvérgyilkos Michael Myers miért szakad ki hirtelen több évtizedes apátiájából és miért veszi célpontba Laurie Strode-ot. Egy teljes átlagos tinédzserlányt, kinek bőrébe ennek az oknélküliségnek köszönhetően bármely néző bele tudta képzelni magát. És most jótékonyan szemet hunyok afelett, hogy a film új (később leforgatott) jelenetekkel bővített tévés változata és rosszabbnál rosszabb folytatásai szép nagy közös családfát faragnak Laurie-nak és Michaelnek.

Someone's Watching Me! (1978). Az első bizonyíték arra, hogy nem minden arany, ami korai Carpenter. Sőt, ez a közvetlenül tévére forgatott "movie of the week" szörnyűség egyenesen a legalsóbb régiókból származik, melyben semmi sem működik - a Peeping Tomra épülő lakótelepi leselkedősdi eleinte még magában hordozza a frappáns fordulat ígéretét - de idővel kiderül, hogy a távcső másik végén álló Lauren Hutton nem azért viselkedik olyan furcsán, mert bekattant és képzeleg, hanem mert olyan szar színésznő. Szerencsére a film nem igazán viseli magán a rendező kézlenyomatát, így ha a stáblistáról lemaradsz, kisebb lesz a megdöbbenésed. Ellenben kétlem, hogy ma ezt a filmet bárki önszántából végig tudná nézni.

Elvis (1979). A Halloween sikerét követően Carpenter bármire rábólintott, amit az ügynöke felhajtott neki, hisz úgy vélte, úgy szerezhet magának nevet Hollywoodban, ha folyamatosan dolgozik. Ennek köszönhető ez a másik tévéfilm is, kvázi az első hivatalos biopic A Királyról, melyet alig egy évvel a halálát követően kezdtek el forgatni. Sajnos eme tévéfilm legnagyobb hibája nem az, hogy kurva hosszú és legalább annyira sablonos, de megalkuvó módon kizárólag a menő évekre összpontosít. Ugyanakkor Kurt Russellnek meglepően jól áll az ikon napszemüveget, és az sem elhanyagolható előny, hogy ezzel a filmmel egy hosszú és gyümölcsöző együttműködés vette kezdetét színész és rendező között.

The Fog (1980). A tévés kitérők után Carpenter visszatért ahhoz a zsánerhez, melyben a legjobb. A köd ugyan messze nem tökéletes munka: az ütős alapsztori itt-ott értelmetlen kinövéseket produkál - gondolok itt pl. a zombiként visszatérő tengerész-áldozatra vagy Spielberg Close Encountersét majmoló intróra, ellenben az ijesztések még ma is betalálnak, a gomolygó címszereplőhöz pedig vaskos atmoszféra járul. A film további jó pontokat szerez azzal, hogy sikolykirálynők több generációját is felvonultatja.

Escape From New York (1981). Kultikus státusza vitathatatlan, ellenben leginkább stúdiós támogatottságának köszönheti, hogy kiemelkedhetett a kor poszt-apokaliptikus csodái közül (értsd: sok emberhez eljuthatott). Ugyanakkor Carpenter nem dolgozhatott akkora költségvetéssel, mellyel fel tudott volna nőni saját elképzeléseihez (az Air Force One lezuhanását sajnos csupán "számítógépes szimulációként" láthatjuk) és a csatornákban és alacsony házak között A-ból B-be sodródó Snake Plisskent látva még a felületes szemlélődőnek is feltűnhet, hogy a filmet nem New Yorkban forgatták (de a film címe mégsem lehet az, hogy "Escape from St. Louis", nem igaz?). Mindezt és a Donald Pleasance túlburjánzó játékával megfertőzött demagóg befejezést leszámítva a New York kellemes akciófilm. A kizökkenthetetlen és a maga módján rendkívül szellemes Snake Plissken személyében Kurt Russell pedig egy olyan filmes ikont állított hadrendbe, akit a későbbieknek számtalanszor megidéztek. Sajnos egyszer Carpenter is.

The Thing (1982). Ezen sorok írója mindössze kilenc éves volt, mikor apja ismételt kérlelése ellenére tágra nyílt érzékszervekkel megnézte eme filmet, hogy aztán a következő napokban egy hunyásnyit se aludjon és visszavonhatatlanul, végérvényesen filmőrültté váljon. Manapság ugyan már nem tudok horrorként tekinteni A Dologra, bár kétségtelen, hogy az elzártságból és a bizalmatlanságból eredő rettegés még most is elég vaskos nyomokat hagy bennem, ugyanakkor jobb szeretem - Carpenter szavait idézve - úgy belőni ezt a mozit, hogy "egy jó kis akciófilm szörnyekkel", ami persze sokkal több annál: hosszasan lehetne fejtegetni a címszereplő valódi létét (értelmes lény vagy csak egy vírus, amely a túlélésre hajt?), illetve annak a kornak a lenyomatát, melyben született: hisz a Dolog egy olyan gyógyíthatatlan betegség allegóriája, amely sokáig rejtve marad a gazdatestben, hogy aztán pillanatok alatt feleméssze azt. Csak úgy, mint az AIDS.

Christine (1983). Valahol meg lehet érteni, hogy A Dolog megbukott a mozikban (a lehangoló befejezéssel rendelkező jeges sci-finek semmi keresnivalója nem volt a nyári moziszezonban - főleg nem néhány héttel az E.T. bemutatóját követően), az viszont elszomorító, hogy Stephen King egyik legjobb regényének kiváló adaptációja is hidegen hagyta a nézőket. A regényalaphoz hasonlóan a film is a felnőtté válás allegóriája, melyben Keith Gordon hátborzongató átalakulást produkál az esetlen lúzerből ijesztően önteltté váló Arnie Cunningham szerepében. Természetesen az igazi sztár Christine, a gyilkos öntudattal rendelkező, elpusztíthatatlan autószörny, melynek többszörös amortizációját illetve az azt követő újjászületését elismerésre méltóan kortalan effektusokkal valósították meg. Lehet, hogy egy felbőszült kocsi elől te vagy én könnyebben el tudnánk menekülni, mint a film alacsony IQ-jú áldozatai, de ki tudná elfeledni a lángokban álló autó hipnotikus látványát, ahogy Carpenter utánozhatatlan taktusaira közeledik csendesen?

Starman (1984). A film hozott egy Oscar-jelölést a bolygónkra látogató ártatlanságot (azaz a jóval szemrevalóbb E.T.-klónt megtestesítő) Jeff Bridgesnek, de sajnos a stúdiófilm nem áll jól Carpenternek, főleg nem eme produkció világbékét sulykoló üzenete. A rendező fél-automata üzemmódban dirigálta végig a sok helyszínen felvett, (ma már igen csak elavultnak tűnő) speciális effektusokkal felvértezett romantikus sci-fi roadmoviet (bezony). De hát nem hibáztatom. A fagypont körüli alaszkai forgatásokhoz és a tavasszal szétszórt műlevelek összegereblyézéséhez szokott rendező miért mondott volna nemet a kényelmes trailerre meg minden olyan szolgáltatásra, ami egy nagy stúdiófilmmel jár?

Big Trouble in Little China (1986). Bő egy évtizeddel azelőtt, hogy Tarantino és a Wachowski-testvérek révén menő dolog lett, Carpenter egyetlen filmbe ötvözte mindazt, amit az ázsiai filmekből ellesett (a kínai wuxiáktól a japán szuperhős mozikig bezárólag) és egyfajta Indiana Jones-ötvözetet hozott létre... már amennyire ezt a producerek engedték, akik hol azért dobták vissza a nyers vágást, mert túl komolytalannak találták, hol meg azért, mert túl komolynak. A végeredmény leginkább idétlennek mondható, de mivel egy kvázi nonstop akciójelenetből áll, ezért a történet hiányossági és egyes "színészek" szerencsétlenkedései megbocsáthatók neki, és ha összeállítanék egy toplistát a legjobb filmes kamionsofőrökről, akkor Kurt Russell biztosan ott lenne a dobogón (közvetlenül a Thelma és Louise nyelvöltögető csodasofőrje után).

Prince of Darkness (1987). Valamiért ez a példány - amely jobb helyeken jogosan merült a feledés homályába - hazánkban igazi kultuszstátuszba jutott. Carpenter apokalipszis-trilógiájának középső fejezete (az első a The Thing, az utolsó pedig az In the Mouth of Madness) érdekfeszítően nyit, a tudomány és a vallás megütköztetése pedig érdekes koncepciónak tűnik, de aztán a szereplők elkezdenek magyarázni, és biza, ilyen komoly arccal ennyi baromságot már rég hordtak össze, mint A sötétség fejedelmében. Sokat elmond Carpenter forgatókönyvéről (melyet álnéven jegyzett), hogy a magyar fordítás köszönőviszonyban sincs sem az eredetivel, sem a józan paraszti ésszel, de kevés olyan ember van, akinek ez feltűnne. Szerencsére a vagdalkozás viszonylag hamar elkezdődik és Carpenter ügyesen tologatja a mumusait, így többé-kevésbé megmenti a mundér becsületét.

They Live (1988). A stúdiórendszerben csalódott Carpenter minden mérgét beleöntette ebbe az anarchiára buzdító, ám ravasz és intelligens sci-fibe, amely önmagában ezért a jelenetért megérdemli a vállveregetést. További jó pontokat szerez azzal az önmagában értelmetlen, de magnetikus bunyójelenetével, melyben a két főhős - nem vicc - öt és fél percen át püföli egymást látványosan, ahogy azt a pankrátorok szokták. Vajh Roddy Piper mivel foglalkozott, mielőtt/mialatt megkapta élete első és utolsó említésre méltó főszerepét?

Memoirs of an Invisible Man (1992).Hollywood vette a lapot, egy jó darabig nem is adott munkát a sértődött direktornak. Még szerencse, hogy az álomgyár szereti rehabilitálni tékozló fiait, Carpenternek meg bizonyára kiürült otthon a családi kassza, így vállalhatott be megint egy bérmunkát, amellyel újabb gigantikus buktát szállított. A film messze nem olyan vállalhatatlan, mint elsőre tűnik (a trükkök és a díszletek ügyesek, a tempó pörgős, a párbeszédek is élnek), ugyanakkor óriási baklövés volt Chevy Chase-t megtenni főszereplőnek, aki valószínűleg kikötötte, hogy azokban a jelenetekben is látszódjon, melyekben láthatatlannak kellene lennie.

Body Bags (1993). John Carpenter és Tobe Hooper három epizódból összefűzött tévéfilmmel tettek kirándulást a horrorantológiák világába. Az eredményt látva ez a Mesék a kriptából, a Meghökkentő mesék és a Homályzóna alkotóinak sokkal jobban ment. Az összekötő szegmensekben maga Carpenter ökörködik boncmesterként, és apró kameók erejéig felvonultja a horrorszakma krémjét Wes Craventől Sam Raimiig. De ez sem menti meg a kisfilmeket a totális érdektelenségtől: a The Gas Station egy slasher a világ legunalmasabb gyilkosával, a Hairben Stacy Keachet gyilkos hajszálak hálózzák be (és olyan rossz, mint amilyennek hangzik), az Eye című epizódban pedig egy baleset következtében megsérült Mark Hamill kapja meg egy sorozatgyilkos szemét, hogy aztán szenvelgős jelenetek sorában igazolja, miért is nem lett belőle akkora sztár, mint Harrison Fordból.

In the Mouth of Madness (1994). Sokak szerint ez Carpenter utolsó mesterműve, és Az őrület torkában valóban rendelkezik emlékezetes pillanatokkal, de az egymás hegyén-hátán sorakozó rémeffektusokból alig-alig tud kiemelkedni egy épkézláb történet, amely leginkább annak az olcsó forgatókönyvírói húzásnak tudható be, hogy a film voltaképp egy őrült fejében játszódik. Sam Neill kiválóan hozza a kételkedő ügynökből lett pszichopatát, a főmumust alakító Jürgen Prochnow bámulatos ékességgel beszél angolul (manapság már ez is erény) és a Stephen Kinget ért beszólások is találók (még akkor is, ha Sutter Cane figuráját szegről-végről róla mintázták), ellenben a befejezés felvet néhány épeszű kérdést (emberünk hogy láthatja saját magát a moziban?), melyre az egyetlen ésszerű válasz a legyintés.

Village of the Damned (1995). Nos, innentől kezdve nincs más, csak mélyrepülés. Az Elátkozottak faluja egy sokkal jobb sci-fi faforgácsízű remake-je, melynek már a szereposztása is kétkedésre adhat okot: Christopher Reeve még elmegy falusi tanárként, de Kirstie Alley, mint rejtélyes kormányügynök, maga a megtestesült melléfogás - és Mark Hamill hogyan is blamálhatná magát jobban egy doomsayer pap hisztérikus figurájánál? A cselekmény csigalassúsággal vánszorog a végzetéig (nem megmondta a Mark hamill?!) és ugyan az idegen gyermekek földöntúli fényben ragyogó tekintetét az ILM szállítja, de a csemeték gyilkos telepátiáját blokkoló Reeve erőlködő arcával összemontírozott téglafal-képek akkora fantáziáról árulkodnak, mint egy tehetségtelen kisdiák amatőrfilmje. Valószínűleg a gyerekszínészek többségét is egy ilyen film statisztái közül szerződtették.

Escape from L.A. (1996). Ha nem lenne olyan szórakoztatóan szar, akkor ezzel a filmmel minden bizonnyal büntetni lehetne. Carpenter laza 50 milliót tapsolt el egy olyan produkcióra, amely egy korabeli videojáték esztétikájával rendelkezik (a háttérképek felbontása is ezekkel korrelál), továbbá olyan elemeket vonultat fel, mint a férfi hangon beszélő Pam Grier, az 55 éves Peter Fonda, mint betépett surferdude, a sárkányrepülőről lövöldöző és csatornában szörföző Snake Plissken (mackónadrág + bőrkabát kombóban), valamint egy olyan jelenet, melyekben hősünk hárompontos kosarakat dobál az életéért. Körülötte a világ - még akkor is, ha épp egy csatornában mászkál - úgy van megvilágítva, mint Disneyland. Mindeközben a fáradt tekintetű Snake halálosan komoly arccal ismételgeti az első rész zöngéit. A mai napig ez Kurt Russell és John Carpenter utolsó közös munkája.

Vampires (1998). Eleinte úgy tűnik, hogy  Carpenter és a vérszívó mítosz találkozásában van spiritusz. Egész szakasznyi menő vámpírvadász szembesül az éjszaka gyermekeivel, méghozzá valahol a mexikói határ környékén portyázva, mint valami vadnyugatról ideszakadt törvényen kívüli banda, hogy aztán a csapat nagyjával szemvillanás alatt végezzen egy ősvámpír (a híres Thomas Ian Griffith). Egyedül csak a konstans ordítozó, fél-alélt kurvákat (ez esetben Sheryl Lee-t) és papokat félholtra pofozó James Woodsot és a Baldwin-família legkövérebb tagját hagyja életben. Ettől a pillanattól kezdve könyörtelen harcot kell folytatni a film túléléséért, amely szánalmasan vánszorog egy olyan végkifejletig, melyben a százszoros túlerőben lévő vámpírok földbe gyökerezett lábbal várják, hogy az egy nyámnyila pappal háromfősre duzzadt csapat kvázi egyenként levadássza őket.

Ghosts of Mars (2001). Végső elkeseredésében Carpenter saját kincsét rabolja le: a 13. rendőrőrs ostromának Marsra teleportált változatában Natasha Henstridge és Ice Cube keménykedik egy amatőr színjátszó kör hitelességével, hogy legmészároljon egy hordányi, a Mad Max kaszkadőrválogatásáról hazaküldött, piercing-mániás őrültet, akiket Marilyn Manson kevésbé szépen artikuláló kiadása vezet. A film - néhány miniatűrjét és egy mozgó díszletet leszámítva - egyetlen vörösre festett soundstage-en játszódik, és hála az égnek gyakorta elképesztően komikus - hol önszántából, hol akaratlanul. A Mars szelleme végül olyan jól sült el, hogy Carpenternek közel tíz évre elment a kedve a filmforgatástól...

Masters of Horror: Cigarette Burns (2005), Pro-Life (2006). Bár a mozivászontól jó sokáig távol maradt, Mick Garris hívószavára hallgatva beállt a "horror nagymesterei" közé, hogy leforgasson egy-egy epizódot a mindössze két évadot megélt minisorozatnak. Az egy rejtélyes snuff-film után kutakodó magánnyomozóról szóló Cigarette Burns filmnoirnak álcázott szürreális rémálomutazás, melyet egyszerre ihletett meg William S. Burroughs és Clive Barker szelleme: messzemenőkig ambiciózus, összességében azonban céltalan próbálkozás.Ezzel szemben a Ron Perlman főszereplésével készült Pro-Life tart valahová, de a helyetekben nem szívesen lennék ott. Egy dühödt fater (Perlman) megrohan egy abortusz-klinikát, melynek falai között tinédzser lánya akarja elvetetni gyermekét, akivel (vagy amival) valami szemlátomást nem stimmel. Néhány szép speciális effektus mellé sok szar társul, nem beszélve a botrányos befejezésről.

És ennyi.

Mint láthatjátok, ha épp nem vonult el elmélkedni az élet dolgairól, akkor az elmúlt években (évtizedekben?) Carpenter szart szarra halmozott, és rajongótábora érthetően megcsappant. És időközbenfelnőtt egy új, nagyobb fordulatszámon pörgő rémüldözésre kiéhezett generáció. Vajh ők hogy reagálják le a The Ward című pszichológiai horrort, Carpenter első egész estés moziját, melyet a Ghost of Mars óta forgatott? A kritikák egyelőre finomkodók, viszont az már aggódásra adhat okot, hogy a produkciónak egyelőre nincs amerikai forgalmazója...

kövess minket facebookon!