A tavalyi évhez hasonlóan idén is kénytelen vagyok megemlékezni néhány olyan filmről, amely mézes-krémest ugyan nem kaptak, azaz a legjobb tízbe nem kerültek be, viszont érdemeiket mindenképp méltatni kell - már csak azért is, mert a nagy hollywoodi és egyéb nemzetek összeszerelő üzemeiből kigördülő mozik világában rendelkeznek ilyennel.
A tavalyi évvel ellentétben ugyanakkor idén nem panaszkodhattam a szelekcióra - igaz, hogy ezek között akadt néhány olyan pótlás, ami filmforgalmazói vagy saját mulasztásom okán tavalyról vagy azelőttről volt esedékes. És ha már szóba kerültek a filmforgalmazók: az idei év (és ahogy a tendenciát elnézem a következő évek) legnagyobb problémája az volt, hogy sok-sok érdekes produkció elkerülte hazánkat vagy megalázó módon csak DVD-n csúsztatták be a publikum figyelmének egyre keskenyedő ajtaja alatt, nehogy véletlenül megkapják azt a figyelmet, amit megérdemelnek. Szóval nem csak a top 10-ben lesznek olyan címek, melyek hiába is várják, hogy valaki felkarolja őket itthon...
No, de ez a poszt nem a kesergésről, hanem a tapsról hívatott szólni, szóval íme azok a filmek, melyeket "jó volt látni" idén.
A tavalyi évhez hasonlóan idén is kénytelen vagyok megemlékezni néhány olyan filmről, amely mézes-krémest ugyan nem kaptak, azaz a legjobb tízbe nem kerültek be, viszont érdemeiket mindenképp méltatni kell - már csak azért is, mert a nagy hollywoodi és egyéb nemzetek összeszerelő üzemeiből kigördülő mozik világában rendelkeznek ilyennel.
A tavalyi évvel ellentétben ugyanakkor idén nem panaszkodhattam a szelekcióra - igaz, hogy ezek között akadt néhány olyan pótlás, ami filmforgalmazói vagy saját mulasztásom okán tavalyról vagy azelőttről volt esedékes. És ha már szóba kerültek a filmforgalmazók: az idei év (és ahogy a tendenciát elnézem a következő évek) legnagyobb problémája az volt, hogy sok-sok érdekes produkció elkerülte hazánkat vagy megalázó módon csak DVD-n csúsztatták be a publikum figyelmének egyre keskenyedő ajtaja alatt, nehogy véletlenül megkapják azt a figyelmet, amit megérdemelnek. Szóval nem csak a top 10-ben lesznek olyan címek, melyek hiába is várják, hogy valaki felkarolja őket itthon...
No, de ez a poszt nem a kesergésről, hanem a tapsról hívatott szólni, szóval íme azok a filmek, melyeket "jó volt látni" idén.
Annak ellenére, hogy néhány vállalkozó kedvű cimborámmal - kiket nem neveznék néven tysütibatboy - heti, kétheti rendszerességgel összegyűltünk, hogy különleges hangulatú (gyakorlatilag végigtriviázott) szeánszok keretében jobb vagy (sokkal) rosszabb horrorfilmeket abszolváljunk, idén nem sok említésre méltót láttam a cidris fajtából - ez az egy is egy remake volt, méghozzá egy kevésbé ismert Romero-darab látványelemekkel és politikai áthallásokkal feldúsított, mégis a régi iskolát idéző változata: a THE CRAZIES. A filmet vacak 990 Ft-ért bárki bezsákolhatja DVD-n, érdemes.
A dél-amerikai/európai kooprodukcióban készült GIGANTE a stalkertörténetek gyakori zsánerválasztása helyett egyfajta szerelmesfilmként funkcionál, melynek metálrajongó és bumfordi címszereplője olyan visszahúzódó, hogy nem meri leszólítani szerelmének tárgyát, a bájos takarítónőt, ehelyett áruházi monitorokon és sötét utcasarkokról követi nyomon és ahol tudja, ott jobb irányba egyengeti sorsát (trailer).
Ahogy a Gigante hőse, úgy a BRONSON címszereplője is gyakorta az öklét használta arra, hogy előbbre jusson, ám szándékai egészen más irányúak. Bronson odakinn egy nulla volt, a börtönben viszont az élet császára lett, annak köszönhetően, hogy a média, no meg saját egója sztárt csinált belőle. Kiszabott erős film az erőszakkultúráról Tom Hardy brutáljó alakításával, a már-már költői eszközökkel dolgozó Nicolas Winding Refn rendezésében. A filmet néha el lehet csípni a Cinemaxon - például holnap hajnalban is.
A nagydarab embereknél maradva szót kell ejteni az utóbbi évek talán legdurvább Hamupipőke-sztorijáról, melynek hőse, a túlsúllyal küszködő, családilag többszörösen abuzált, kiskorú leányanya, PRECIOUS lélekben már kezdetektől fogva valódi hercegnő, és környezete az, amely csodálatos átalakuláson megy át, s mindez egyszerre brutálisan realista és mesébe illően megindító. Remélhetőleg, valaki most már bemutatja nálunk is.
A magánéletében is meglehetősen csapongó George Clooney-ra öntötték az UP IN THE AIR gyökértelen munkahelyi terminátorjának szépfiú-szerepét, amely elképesztően jó figurákkal és még annál is erősebb dialógusokkal dolgozik, ám egy közhelyesen vacak feleszmélés-jelenet miatt kénytelen voltam megvonni tőle a mézes-krémest.
A dokumentumfilmes kategória idei Oscar-nyertese, a THE COVE izgalmas heist movie-ként nyit - egy dokumentumfilmes csapat próbál behatolni egy japán halászváros melletti öbölbe, amit gyanúsan sokan őriznek -, hogy aztán megdöbbentő képsorokat közöljön állatok lemészárlásáról. A befejezés talán hatásvadász, odáig viszont gyomorszorítónak hatásos.
Az állatok mészárlása Wes Anderson Roald Dahl-adaptációjában, a FANTASTIC MR. FOX-ban is szóba kerül, ezúttal szerencsére jóval kevesebb áldozattal jár (három gazda összefog, hogy leszámoljon a nyáját és egyéb jószágait fosztogató címszereplővel, aki talán nem meglepő módon ravaszabb, mint gondolnák). A bábfilm külsőségeit eleinte szokni kell, idővel azonban olyan szellemes és varázslatos világot tár fel, amelyhez foghatót ritkán láthatsz.
A THE EXPENDABLES és a PREDATORS napalmtól bűzlő tesztoszteronbombáival jókora űrt töltött be a nyolcvanas években nevelkedett szívemben: a humort is véresen komolyan vevő szögletes akciópáros varázsa ugyanabban rejlik, mint legnagyobb baja - mindkét film elképesztően divatjamúlt, de ezt széles mellel fel is vállalja. Nimród és Sly munkája is ász, ugyanakkor nagyon remélem, hogy nem indítanak el újabb retrohullámot.
Az AN EDUCATION elég tetemes tanulópénzt fizettet naiv főhősnőjével - Carey Mulligan sztárcsináló szerepben -, aki a lányregényekből kiragadott nagy kalandért feláldozza jövőjét, hogy aztán - eme lányregényekkel ellentétben - jókorát koppanjon. Furcsa fonákja ez a film a konzervatív értékek és a liberalizmus megütköztetéséről szóló történeteknek, ugyanis ezúttal a "fapicsa" igazgatónőnek lesz igaza.
Szintén kiadós leckét oszt ki az életből a THE BOYS ARE BACK című angol-ausztrál dráma, melynek címszereplője tulajdonképpen nem az a két fiú, aki ilyen-olyan családi tragédia miatt a fél életét utazással töltő sportriporter apjuk (Clive Owen) nyakán marad, hanem az utóbbi, aki eme felelősség hatására kénytelen végre felnőni. Érzelmes, de nem érzelgős darab Scott Hickstől - nem csak fiúknak.
A HUNGER valós alapokon nyugvó, minimalista eszközökkel dolgozó sokkterápia egy elveiben a végletekig bízó ember autodidakta pokoljárásáról az új millennium egyik legátütőbb alakításával Michael Fassbendertől. Meglepő, egyben gyomorforgató bizonyíték arra, hogy a falra kent szarból is születhet költészet.
A 2011-es Oscar-díj egyik nagy függetlenje (és valószínűsíthetően nagy vesztese lesz) a THE KIDS ARE ALL RIGHT című családi (kicsit tragi)komédia, amely laza szerkezetével és belemagyarázástól mentes sugallataival azt állítja, hogy tulajdonképpen minden jól van úgy, ahogy van, nem érdemes megbolygatni sem a múltat, sem a jövőt.
A 2011-es Oscar-díj nagy nyertese pedig David Fincher szociolátlelete, a THE SOCIAL NETWORK lesz, amely érzékletesen és szellemesen prezentál egy olyan társadalmi réteget, amely abból a generációból él, amely belőle próbál mintát venni. Remek film, csak nincs neki szíve lelke.
Végül, de nem utolsósorban meg kell említenem egy irodalmi klasszikus tinédzserekre hangszerelt, ám az eredeti mű szellemiségét megőrző változatát, az EASY A-t, melyet már csak Emma Stone bájaiért is érdemes megnézni. A néhol műanyagízű párbeszédeken messze túlmutat a film egészséges humora és szépen becsomagolt üzenete, melyet remélhetőleg több, magától kissé elszállt kiscsaj is kibont majd.
Nos, ez lett volna a "11-től 25-ig" kategória (nem sorrendben!), hamarosan jönnek a legjobbak. A kommentekben lehet, izé, kommentálni.