Kapott hideget-meleget (leginkább hideget) az utóbbi években, de most az a helyzet, hogy Nicolas Cage ment meg egy filmet.

Kapott hideget-meleget (leginkább hideget) az utóbbi években, de most az a helyzet, hogy Nicolas Cage ment meg egy filmet. De legalábbis, élvezhetővé teszi. El kell persze dönteni, hogy azon nevetsz, amit és ahogy csinál és mond, vagy pedig az emberen úgy, ahogy van. Lehet választani, de az biztos, hogy nem fogod kukán végigülni A VARÁZSLÓTANONC-ot. Pedig nem jó film, a legkevésbé sem. Szerencsére azonban Cage karaktere, ez a varázslómester, Baltazár kellően komikus, mint ahogy a legtöbb szereplő, s igazából ettől működik a dolog. Szó van itt világvége-fenyegetésről is, de a PERZSIA HERCEGE óta tudjuk, hogy ha a Walt Disney Pictures és Jerry Bruckheimer figyelmeztet erre, nem kell túl komolyan venni.

Nem csak abban előrelépés a FANTÁZIA című Disney-klasszikus egyik szegmenséből, egyúttal Goethe A bűvészinas című művéből merítő produkció az említett játékadaptációhoz képest, hogy jóval könnyedebb, de trükkjei és akciódús szekvenciái is egészen ötletesek, hellyel-közzel végig lekötik a néző figyelmét. A rossz oldala a dolognak, hogy az összecsapások funkciója alig több mint -amúgy kreatív- szemkápráztatás; mint az elhelyezési perben megegyezni nem tudó elvált szülők, a jó és a gonosz mágus folyvást civakodnak a gyerekért, aminek általában ugyanaz a forgatókönyve: negyedóránként egyedül marad tanonc főhősünk, megjelenik rosszakarója, megfenyegeti, majd az utolsó pillanatban a háttérből megszólal a mi Baltazárunk, aztán jön a közép-kelet európai és az ázsiai varázslófogásokkal tarkított párbaj, melyben valaki (találd ki, hogy ki) alulmarad, de maradandó károsodást (sőt, semmilyent) nem szenved. Szóval elég redundánsak a találkozások, de mindig akad bennük valami jópofa, így tulajdonképpen nem fáradunk bele mi sem.

Persze, a stúdiótól megszokhattuk, hogy nem kockáztatnak, így a jó pontokat hamar eliminálja a túlontúl ismerős bejárt út: a szokásos "mester és tanítvány" történetet láthatjuk, amely során a tanítvány előbb semmit nem hisz, majd csak magában nem hisz, s végül, mikor úgy hozza a szükség, talpra áll és teljesít; végül mindenki elnyeri méltó jutalmát vagy büntetését. Nem kellett volna persze minden játékszabályt felrúgni, de egy-két csavar (például a befejezésnél, aminek egy jelenetét a teljes kínosságból rántja vissza Cage szellemes megjegyzése) azért jót tett volna a dolognak, megint csak.

Az idei két Bruckheimer-film kudarca egyébként talán, de csak talán, késztetést ad a bevett módszerek hajlítgatására, elvégre, A KARIB-TENGER KALÓZAI-folytatásoknál bevált a dolog. Az egyébként érthető, hogy A VARÁZSLÓTANONC miért nem találta meg az összhangot az amerikai nézőkkel: az ideális korosztály a film számára a Jay Baruchelével (vagyis inkább szerepéével, aki 20 éves) megegyező, márpedig őket kevésbé hozzá lázba a varázslóskodás, mint a tizenéveseket, Nicolas Cage idősebb, régi kedvelői számára pedig túl infantilis lehet a film premisszája. Át kell gondolnia tehát a neves producer úrnak, hogy hogyan és mibe fektet a jövőben, talán a legjobb az lenne, ha fogná mágikus gyűrűjét, és rápróbálná néhány kissrác ujjára, hátha.(vonj le egyet, ha nem bírod Cage-et)