Most olvastam egy interjút Steven Sodeberghgel, melyben a rendező azt nyilatkozza, hogy hazugság lenne, ha integritásuk kárára "felmelegítené", azaz szimpatikussá tenné figuráit. Ez egy bátor és világos gondolat, éppenséggel az a baj, hogy Sodebergh figurái mostanság injább ködbe burkolóznak, nem pedig őszinteségbe. Talán elsőre meglepő, hogy a THE INFORMANT! főhőse kapcsán az őszinteséget kérem számon, hisz Mark Whitacre, a kartellbotrányba keveredő mezőgazdasági konszern alelnökéből lett FBI-besúgó súlyos tévhitek rabja. Menthetetlenül. Tény és való, hogy Soderbergh nem kerekít hollywoodi hazugságot a figura köré, nem farag belőle sem tékozló visszatérőt, sem underdog hőst, ugyanakkor az sem ártott volna, ha hideg távolságtartás helyett kicsit boncolgatja a fazont. 

Most olvastam egy interjút Steven Sodeberghgel, melyben a rendező azt nyilatkozza, hogy hazugság lenne, ha integritásuk kárára "felmelegítené", azaz szimpatikussá tenné figuráit. Ez egy bátor és világos gondolat, éppenséggel az a baj, hogy Sodebergh figurái mostanság injább ködbe burkolóznak, nem pedig őszinteségbe. Talán elsőre meglepő, hogy a THE INFORMANT! főhőse kapcsán az őszinteséget kérem számon, hisz Mark Whitacre, a kartellbotrányba keveredő mezőgazdasági konszern alelnökéből lett FBI-besúgó súlyos tévhitek rabja. Menthetetlenül. Tény és való, hogy Soderbergh nem kerekít hollywoodi hazugságot a figura köré, nem farag belőle sem tékozló visszatérőt, sem underdog hőst, ugyanakkor az sem ártott volna, ha hideg távolságtartás helyett kicsit boncolgatja a fazont.  

Nem mondom, hogy nem láthattunk Whitacre fejébe, hisz Matt Damon folyamatosan kommentálta az adott szituációkat, ettől viszont figurája még rémületesebbé, még távolabbivá vált, hisz a magát hősnek képzelő szélhámos annyira más világban létezik, annyira nincs fogalma arról, hogy mit tesz, hogy cselekedeteinek milyen következményei lesznek - ha úgy érzi jónak, kémkedik egy sort, aztán visszakozik, aztán mégse, közben maga is lop, aztán mégse, de végül mégis... -, hogy az ember maximum szánalmat tud érezni iránta. Na tessék, meg is van az érzelmi kötődés.

A gond csupán annyi, hogy az ember fia és lánya nem nagyon kedveli az olyan vígjátékokat, melyek hősét nem lehet sem szeretni, sem utálni, maximum csak méregetni, s a színészi képességeit tekintve alulértékelt Matt Damon hiába hozza le a csillagot az égről, döbbenetesen jó alakítása valószínűleg az Akadémia tagjait is hidegen hagyja majd. Ami pedig magát a filmet illeti, nem ártott volna néhány jól sikerült szituációs poén, némi derű a vészjósló kórkép mellé, és akkor úgy jellemezném, hogy "az év legjobb szatírája", nem pedig úgy, hogy "hideg, de hatásos szenvedéstörténet. De hát ez hazugság lett volna, nem igaz, Steven?