Ha minden igaz, Mickey Rourke nagyobb menetelésbe kezdett, mint Mao anno. Barázdált arcélű grandiózus visszatérőnk pillanatnyilag cirka tíz filmbe lógatja a pecát, s teszi mindezt egy Oscaron is megfuttatott, hazánkban is hamarosan bemutatásra kerülő The Wrestlert követően - ergo nem csak snecizik. A Killshotot ennek ellenére én visszadobnám. A partra.

Az várható volt, hogy az árokból ismét az aszfaltra kormányzó Rourke-kal most aztán minden testhezálló szerepet eljátszatnak majd, az évi húsz bérgyilkosos film limitbe is beférünk, de a szoláriumozott fejű Mickey-hez, mint navaho származású hitman-hez azért javaslom a támlás szék bekészítését. A havas környezetben pláne rikító pigment-kontraszt felesleges és nevetséges, cserébe viszont a kétes származás pozitív hozadékkal is bír, így hősünk befont varkocsa, az indián spirituszt a modern öltözködéssel elegyítő extravagáns kinézet, valamint a recsegő padlózaton autentikusan dübögő vasalt veszkócsizma mind-mind a sötét oldalra átállt Seagalt idézi - a szentimentális harmincasok nagy örömére. A mozi elején ráadásul John Madden rendező is főzött kávét kaphatott: gyilkológépünk friss, ropogós akcióra dünnyögi fel foglalkozásának filléres kódexét, ami persze gáz, de a dramaturgiai dinoszaurusz Rourke orgánumával és a klipszerűen mutogatott kivégzésekkel ekkor még kifejezetten életképesnek tűnik.

Majd rekord idő alatt mumifikálódik. Embert régóta hoztak ennyire kínos helyzetbe, mint amelybe Madden kényszeríti klisészerű, ennek ellenére élvezhető antihősét, apránként széthordva annak karizmából, kíméletlenségből és hideg profizmusból épített talapzatát. A logikai baklövések, a súlytalan kartonfigurák, az anyátlan színészvezetés, ad abszurdum az egész mű komolyságának kvintesszenciáját pedig mi is fejezhetné ki jobban, mint a kérges lélekbe vérrel beírt mottó hamarosan kiegészülő lábjegyzete: „aki látta az arcodat, vesznie kell - ...de ha nincs kedved hozzá, akkor az sem baj".

Azon már meg sem lepődünk, hogy a nyámnyila befejezéssel rendezőnk a pótvizsgán is elhasal.