Che: Part One (2008)

Steven Soderbergh nagyszabású Che Guevara-tablója végre eljutott hozzánk is. Egyenlőre csak a közel 4,5 órás monstrum első részét lehet nagyvásznon megtekinteni, de egy csúfos bukás után az is csoda, hogy nem DVD-n jött ki. A kritikák és nézői vélemények egyaránt megoszlanak, abban viszont mindkét tábor egyetért, hogy a címszerepet alakító Benicio Del Toro viszi a hátán a produkciót. Elég rizikós vállalkozás egy ilyen nagyformátumú egyéniségről hiteles portrét festeni, egy egész életpályát szinte lehetetlen a játékidőt érintő kompromisszumok nélkül megjeleníteni (Scorsese Aviátora erre a legjobb példa, közel 3 órában is összecsapottnak tűnik), így marad az életútból kiragadott pár év és egy-egy fontosabb esemény részletes ábrázolása. Soderbergh nem aprózza el, több oldaláról mutatja be a pólókon virító ikon mögött álló embert, láthatjuk az orvos Ernesto Guevarát, a gerillaharcost és a politikus Che-t. Fidel Castro nélkül elég nehéz lenne elképzelni a kubai forradalmat, így a Commandante és Che kapcsolata adja a történet mozgatórugóját. A Che: Part One elképesztően tömény, de hiteles porté egy mindig remek Benicio Del Toro-val, néhol viszont már annyira aprólékos, hogy ez az élvezhetőség rovására megy. Kíváncsian várom a folytatást.

Où est la main de l'homme sans tête (2008)

A Dardenne-fivérek után egy újabb ígéretes belga rendezőpáros, akikre érdemes lesz a továbbiakban figyelni. Hatalmas felütéssel nyit a film, Eva Sanders műugrónő egy sikeresen kivitelezett gyakorlat után csúnya balesetet szenved és 15 napra kómába kerül. Édesapja és edzője mindvégig mellette van, a kellemetlen incidens után szeretné lányát mihamarabb a vízben látni, azonban sikerorientáltsága már a józan ész határain is túlmegy. Eva csak egy kis nyugalomra vágyik és a testvérére bízott macskáját szeretné visszakapni, azonban a család fekete bárányának tartott bátyja rejtélyes körülmények között eltűnik (fontos szerephez jut még a Koekelbergi Bazilika, ami köré gyakorlatilag a filmet írták). Az igazsághoz vezető út hosszú és kétségekkel teli, a játékidő előrehaladtával az apa-lánya viszony is új alapokra helyeződik. A fejetlen ember keze egy precízen kivitelezett thriller erős atmoszférával, de a társrendező által is kiemelt hangulatváltással sajnos jócskán veszít értékéből, hiába áll össze a kép a végére olyan szépen. 

Brúðguminn (2008)

Úgy látszik az idei filmfesztivál a színpadon már többször bizonyított alkotásoké. A gerilla-filmkészítés tökéletes mintapéldájának tekinthető román Felvonó után Baltasar Kormákur ülteti át sikeresen Csehov Ivanovját szülőföldjének sajátos közegébe. Jon, az egyetemi professzor élete nagy napjára készül, egyik volt diákját vezeti napokon belül az oltár elé. Elindul a készülődés, alaposan felforgatják a csendes(nek tűnő) sziget átlagos mindennapjait. Változatos karakterek árasztják el a vásznat: "majdnem operaénekes lettem"-apuka, Jason Lee Earl-jének izlandi reinkarnációja, gonosz anyós, saját magára allergiás pap, érzelmileg labilis ex-feleség, énekes-alkoholista jóbarát és egy furcsa lány. Elképesztő szituációk és őrülten humoros jelenetek váltják egymást ebben a sajátos hangulatú keserédes izlandi csodában, aminek a Csontdarálóval és Az üldözővel egyetemben a versenyfilmek között lett volna a helye.

Edison and Leo (2008)

Ha stop-motion animáció, akkor Nick Park és Wallace & Gromit, eddig még senki sem közelítette meg a hóbortos feltaláló és hűséges ebének egészestés kalandját (bár olyan sok jelentkező nem is akadt). Legutóbb Henry Selick próbálkozott, ezúttal azonban Neil Gaiman neve sem jelentett garanciát a minőségi szórakozásra, a végeredmény egy technikailag tökéletesen kivitelezett, ám felettébb unalmas alkotás lett. Kanadában gondoltak egy merészet és úgy döntöttek, hogy csatlakoznak az egészestés stop-motion technikával készült animációs filmek kisszámú mezőnyéhez. Bár ne tették volna. Tavaly napvilágot látott egy feltűnően hasonló történet, de már az Igort sem övezte osztatlan lelkesedés, pedig minden szempontból felülmúlta az Edison és Leót. Neil Burns rendezőnek fogalma sem volt, hogy milyen stílusú filmet szeretne készíteni, így pár eltalált geget leszámítva fárasztó humorú, feleslegesen erőszakos, ásítós túlélőmozi lett belőle. Technikai szempontból is jócskán hagy kívánnivalókat maga után, bár azt azért hozzá kell tenni, hogy ebből a forgatókönyvből Brad Bird és Nick Park is csak hosszas erőfeszítések árán tudott volna valami nézhetőt alkotni. Totális csőd, megy a Cápamese és a Cincin lovag mellé az animációs filmek szégyenfalára.