Egy egyiptomi rezesbandát meghívnak Izraelbe zenélni. A banda útközben eltéved és valahol az isten háta mögött kötnek ki egy olyan helyen, amely kb. Bicske, kertvárosnak felel meg, minusz a feka bevándorlók. A zenekar morózus vezetője kénytelen segítséget kérni egy helyi étterem temperamentumos, de szomorú szemű vezetőnőjétől. A kényszerből aztán barátság lesz, és később talán valami több is...

Az apró csodák. Ezekért érdemes fesztiválokra járni, antikváriumokat túrni vagy még nagyobb kockázatot vállalva láttatlanban berendelni valahonnan a világ másik végéből. Ezekért érdemes ilyen gerallia blogokat is vezetni, hisz nem áltatom magam: tudom jól, hogy egy ilyen film valószínűleg nulla kommenttel fog elsüllyedni a poszterek és előzetesek sűrűjében, de ha ezek a sorok csak egy valakinek felkeltik az érdeklődését, akkor már megérte.

Tény. Senki nem rohanna hanyatt-homlok a moziba, hogy megnézzen egy izraeli filmet, amely egy egyiptomi rendőrzenekar viszontagságairól szól - hiába nyert egy zsák díjat. Mint ahogy hiába is próbálnád rátukmálni a KÖRHINTÁ-t akár a szomszédos népekre, egyszerűen nem érdekelné őket, legyen az bármennyire univerzális.

S tulajdonképpen a film is ezekről az előítéletekhez közeli érzésekről mesél. Szó sem esik az arab-zsidó konfliktusról, ami ezer ziccer és más, profánabb filmeknek hála rendesen tele is van vele a padlás. A népek találkozása ebben a filmben egészen odáig releváns, amíg az alaphelyzet fel nem épül, onnantól kezdve a mese emberekről, félreértésekről, egyetértésekről és alapvetően megértésről szól, mintha Bábel soha nem is létezett volna.

Könnyű nyakába varrni azt, hogy naiv, de a humorral és melegséggel teli helyzeteket keserédes melankólia szövi át, amely olyan ritka, intellektuális zamatot kölcsönöz a műnek, amitől mosolyog a szív és keserű, de jóleső érzés kaparja a tokokat.

Szóval, ha tetszett a THE VISITOR, akkor tudod, mit kell tenned. (trailer)