Különleges érzés kerített hatalmába a film alatt. Ehhez hasonlót utoljára a CIDADE DE DEUS megtekintése során éreztem: számos alkalommal támadt nevethetnékem, pedig nem lett volna szabad. Fernando Meirelles instant klasszikusához hasonlóan az ADAMS AEBLER antihőseivel is csúnyán elbánt a sors, habár erről nekik fogalmuk sincs, s az életet egyfajta következményektől mentes komédiaként fogják fel. A maga szörnyű valójában ez vicces.

A közmunkára ítélt, ezért egy vidéki templomba citált Adam szórakoztató neonáci kliséként érkezik a filmbe: Hiter képét akasztja az éjjeli szekrény fölé, előbb üt, aztán sem kérdez sokat és gyűlöl mindent és mindenkit. Természetesen pillanatok alatt összetűsébe kerül a templom lelkészével, aki viszont az elvakult hívő karikirozott mintapéldányaként mindent megtagad, ami gonosz, a rossz egyedül csak az ördög műve lehet, s tulajdonképpen isten útjai tök világosak. Adam elhatározza, hogy megleckézteti a bigott papot, ám a magasságos számára is tartogat egy-két meglepetést.

Különleges film az ADAMS AEBLER: groteszk, hisz elképesztően messze megy a politikailag inkorrekt viccek gyártásában (a kedvenc: "azért visszük a kölköt Indonéziába, mert ott a Down kórjával nem lóg ki a sorból"), ugyanakkor megrázó is, hisz a morbid témáknak gyakorta egy-egy személyes tragédia szolgál kiindulópontul, vagy éppenséggel végkifejlettel. És természetesen nem szabad elfelejteni a film által felvetett teológiai kérdéseket sem, melyeket más és más válasszal illetsz, attól függően, hogy a vallás melyik oldalán állsz, de elmenni nem fogsz mellettük. A hit és a tagadás találkozik ebben a szemtelenül könnyed hangvételű, mégis "tapadós" filmben, melynek az a legnagyobb tréfája, hogy a hívő és a tagadó személye egyáltalán nem az, akiről első pillantásra gondolnád.