(spoiler-mentes kritika) 

Ez a film egy úthenger. Az indulás pillanatában maga alá gyűr, és nem is érdemes a szabadulásra gondolnod – nem tudsz, de nem is akarsz. A Nolan fivérek forgatókönyve iskolapéldája a „seamless”, üresjáratoktól mentes narratívának: minden fogaskereke a helyén van, pontosan annyit mond és mutat, amennyit akar, illetve: amennyit vártunk.

A Dark Knight nem csak kronológiailag, tematikailag is elsőrangú folytatás: arról a társadalmi káoszról és anarchiáról szól, mely a Begins végén már felvillant, de előidézője ezúttal nem holmi vegyi anyag, hanem egy ember. Jobban mondva egy szörnyeteg, egy pusztító hurrikán, ami válogatás és cél nélkül töröl el mindent, ami az útjába kerül, méghozzá jéghideg precizitással. A Joker egy természeti erő, aminek nem csak múltja, jelene sincs. És ettől kibaszott félelmetes. Heath Ledger játékáról pedig felesleges bármit is írni.

Aaron Eckhart Harvey Dentjéről viszont kötelező. A hibátlan és magabiztos alakítás a legfontosabb a filmben, az ambíciózus államügyész karaktere pedig nem csak Gotham városának, de az egész szkriptnek is megingathatatlan alapja. Változó és megszűnő ellentétek, szimbiotikus és gyűlölettől izzó kapcsolatok révén köré épül fel a film érzelmi és narratív alapja egyaránt. A cím ne tévesszen meg senkit – Batman itt csak relatív megközelítésben, a film igazi hőseként álló „fehér lovaghoz” viszonyítva jelenik meg. Dent tragédiája pedig amilyen elkerülhetetlen, annyira megrázó – Eckhart átalakulása saját elménk törékenységére világít rá.

Ez pedig csak Nolan világában elképzelhető. Burton karneváli hangulata (abban a városban nem csak Nicholson volt bohóc), Raimi pattogó rajzfilmfigurái, és Del Toro lenyűgöző fantáziavilága is olyan idegen ettől a Gothamtől, mint a sikátorait lakó figurák egymástól. A film atmoszférája politikától, puskaportól és társadalmi-gazdasági problémák ezreitől bűzlik, ugyanakkor nem tűntek el az apró, de okos poénok, a denevérember arzenálja pedig továbbra is fenntartja a bennünk rejlő kiskölyök lelkesedését is, sőt, a kevés negatívum egyike (egy jól irányzott dobás mellett... tudni fogod, mire gondolok) a suspension of disbeliefet időnként túlontúl kikezdő kütyük bemutatása - és a harmadik részt megmaradásával ellehetetlenítő egyik szupertechnika mondvacsinált elpusztítása.

A fent említett hangulat létrehozásában nagy szerepet játszik James Newton Howard és Hans Zimmer fantasztikus zenéje, mely amellett, hogy megtartotta és továbbfejlesztette az első rész témáit, az újakkal sem okoz csalódást – ezek közül kiemelendő a Zimmer által szerzett Joker tétel, mely biztosít minket arról, hogy a sokat szidott mester még tud újat mutatni. Rideg elektronikus hangszereléssel szólal meg az egyetlen hangból álló téma, mely nem csak hátborzongató, de hűen tükrözi a karakter ürességét. Az atmoszférateremtésnél maradva kötelező szólni a hibátlan rendezésről is: örömteli hír, hogy Nolan megtanult akciót dirigálni, és a közelharcok a Bourne filmeket ezúttal a folytonos kamerarángatás helyett csupán nagyszerű koreográfiájukkal idézik meg.

A rendező filmje legnagyobb inspirációjaként a Heat-et említi. Jobban nem is választhatott volna. Akárcsak Mann filmjében, itt is egy ambivalens párharcra, a hasonló, de szembenálló felek vásznat felperzselő küzdelmére épül a történet, de most nem két ember személyes ellentétéről van szó: Batman és Joker kapcsolata az ember és pszichózisa, te és belső démonaid örökös harcát jelképezik. És őszintén megmondom: nem tudom, ki a győztes.