a hívők ellenkezhetnek, ahogy csak a torkukon kifér, de a jesse james keresztény allegoriája szembeötlő: a "magas meséken" felnőtt robert ford szemében jesse maga a megváltó, aki első találkozásuk során bibliai szépségű vonatrablást hajt végre, mintha maguk az angyalok szőnék minden mozdulatát. de robert ford azt még nem tudja, amit a néző igen, hogy ő a júdás, aki elárulja majd a messiást, részben vagyonért, részben hírnévért, de leginkább csak dühében, mert hamisnak élte meg azt a ragyogást, ami korábban megtérítette.

a film elejét övező fénykoszorú abban a pillanatban szűnik meg létezni, hogy jesse james pusztán szórakozásból majdnem megöl egy embert, csak mert nem akart letérdelni előtte. ezt robert ford még nem látja, ugyanakkor james szemében már ott gomolyog az az őrület, amely hamarosan rémületes paranoiává éleződik, s mindent megöl: bandát, legendát, de legfőbbképpen saját magát.

nehéz eledel a jesse james, mint ahogy születése sem volt problémáktól mentes. melankólikus, lassan hömpölygő, ám mindvégig feszült légköre nem sok embernél lelhet társra, különleges atmoszférája, melyben az epikus szépség teremt kontrasztot a lelki mocsokkal, viszont mindenképp megkóstolandó, s ha azt mondom, hogy az egyik címszereplőt alakító brad pitt a kalifornia óta nem volt ennyire gyomorszorítóan antiszociális, még kilométerre állok attól a negatív légkörtől, melyet figurájának kiszámíthatatlan személye sugároz.

abban a pillanatban, mikor robert ford (casey affleck zseniális kígyó) meghúzza a ravaszt, az én ujjam is rátapadt.

ami pedig a westernt illeti: nem tűnt az el, csak átalakult.