boogie nights (1997). a legendák addig maradnak legendák, amíg úgy beszélsz róluk, hogy mindig hozzáteszel egy-egy millimétert, épp ezért meglehetősen illúzióromboló látni, hogy a sok-sok kifejező tekintet után marky mark végül a néző előtt is előkapja a kolbászát, amely nagynak nagy, meg vaskos, meg súlyos, de nincs is két smaragdszínű szeme, meg nem is köp tüzet: csak egy bazi nagy bráner.

az akkoriban még újoncnak számító p.t. anderson rendező is szemérmetlenül bevillantja a himbilimbijét ezzel a filmmel, amely olyannak hat, mintha egy kiforrott pályamű csúcsa lenne, a legenda viszont addig tart, amíg hiszel benne. hisz a pornó olyan dolog, amit mindenki néz, de senkit sem érdekel az idomokon túlmenően. reprezentatív formákkal pedig a boogie nights is bír, hisz tucatnyi szereplőt tologat jó érzékkel vagy tíz éven át, miközben a világ audiovizuális és kultúrális forradalmat él meg; szóval lehet miben gyönyörködni - az ironiával átitatott korrajztól kezdve a csodálatos színészi repertoáron át a tarantinósan közvetlen dialógusokig, de túlon túl egyszerű lenne csupán ezekbe a felszínes dolgokba kapaszkodni, hisz ennyi erővel nézhetnél csöcsöket és farkakat is.

meg stilisztikai szempontból a film tulajdonképpen vajmi kevés újat nyújt: tempójában és hangulatvilágában scorsese-t, felépítésében altmant ídézi, qt nevét pedig te is tudod, hova helyezd, maga a tündöklés és bukás, majd megváltás sztori pedig legalább annyira ősi, mint a kurválkodás. érdemes hát benézni a súlyosan sminkelt arcok mögé, mert nem kisebb dolog fog kibontakozni előtted, mint az amerikai álom banális tragikuma.

meg egy bráner, amely a tévhitek és legendák ellenére nem igazi, csak egy protézis, melyet marky mark addig örzött, amíg szét nem rohadt, s kivágta a francba. ennnyit az amerikai álomról. (trailer)