happiness (1998). ...is slavery, énekli (majdnem) a nine inch nails. s valóban: boldogok a tudatlanok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy konzum kis életükön túl is vannak dimenziók, akiknek a négy fal a paradicsom, akik sosem fogják felfedezni, hogy ha többre vágynak, mint ami nekik megadatott, akkor képtelenek lesznek kielégülni, mind többet és többet akarnak majd, s soha nem lesznek elégedettek. soha nem lesznek boldogok.
legalábbis todd solondz szerint, kinek fekete komédiájában a boldogságkeresés szélsőségesen aberrált formát ölt. figurái kívül-belül groteszk alakok, akik testi-lelki nyomorúságukkal együtt is képesek beleolvadni kertvárosi, pálmafás vagy manhattani apartmanos miliőjükbe: a john hughes-komédiák nyomasztó világába. tudod, ahol ahol az amerikai álom megvalósul. és a rendező derüs színekkel, erőteljes fényekkel és hihetetlenül negédes zenével gondoskodik arról, hogy ezt végig észben tartsd.
elképesztő a kontraszt. a pedofil családapa (dylan baker) 11 éves fia legjobb barátjait erőszakolja meg, s közben úgy beszélget gyermekével az első magömlésről, mintha csak a matekleckéket adna neki, s mikor a fiúnak végre összejön, a helyzet olyan formát önt, mintha együttesen nyerték volna meg a matekversenyt... a már-már katatón szinten neurotikus allen (beszédes név?) (philip seymour hoffman) szerelmes dögös szomszédnőjébe (lara flynn boyle), de ebből sem lesz hamupipőke sztori: színvallás helyett inkább gusztustalan telefonhívásokkal zaklatja, nem is tudván, hogy a nő pontosan arra vágyik, hogy megízlelhesse az erőszakot. joy (micsoda gúnyos név) pedig tényleg csak egy normális férfit szeretne találni, de az élet újra meg újra úgy pofára ejti, hogy azon csak röhögni lehet. csak ő nem nevet.
a film szerkezetében erőteljesen emlékeztet a playing by heart c. láncrománcra, melyet csak a robert altman-filmek módjára keresztül-kasul kuszált történetvezetés emel ki a tévéfilmek biztonságos világából. a happiness eme produkció tökéletes antitézise, sőt azon modern amerikai filmek talán legjelentősebb képviselője, melyek sokkal többet mondanak el a társadalomról, mint amire a színpadias mike nichols valaha is képes lesz. még szép, hogy emiatt a díjátadók is messzire kerül.
muszáj látni, muszáj elképedni és röhögni is kötelező, legyen az bármennyire kényelmetlen. (trailer)