broken flowers (2005). talán ilyen lenne phil connors 20 év múlva: kiégett, magányos, s a nagy mormotás kalandról ábrándozik... akkoriban még ura volt mindennek, most meg azt se tudja, mi fán terem a nő, pedig volt érkezése megismerni jó néhányat. egyikük például egy levelet küldött neki, amiben tudatja, hogy a fickónak egy 19 éves fia, aki elindult megkeresni őt. nincs aláírás. a férfi némi egrecíroztatást követően felkerekedik, hogy felkeresse a számításba jövő exeket, s megtudja, ki az állítólagos gyereke anyja.

nick hornby féle szenvelgős-ironikus önigazolást ne várj ettől a filmtől, emberünk voltaképp magasról szarik a múltra és a jövő se nagyon indítja be: úgy véli, ez a túra sem fogja megváltoztatni. aztán persze nem így történik... jarmusch újabb vignetta-filmjében kerüli a szélsőségeket: pálfordulás helyett kizökkentéssel, hasfalszaggató humor helyett fanyar mosollyal apellál, s mint mindig, most is remek színészeknek osztogat nyúlfarknyi szerepeket, ráadásul elegánsabban, mint robert altman szokta, és jóval csendesebben, mint woody allen. a broken flowers nem kiemelkedő mű: egy idő után érződik rajta a céltalanság, de ezt hatátozott stílusával ügyesen álcázza, s tényleg jó bill murray-t ismét normális szerepekben látni.