aeon flux

ready for the action now, danger boy?

kritika: az elnök különgépe [air force one] (1997) Takács Máté
2017. május 01. 10:52:00

Kategória: film 3 komment

Talán csak a sajtó ragadtatta el magát, jó szokásához híven, de 1997-ben bőséggel terjengett, hogy az amerikai nép jelentős hányada szívesen látná Harrison Fordot az elnöki székben. Ha azt vesszük, hogy nem egy pojáca követte az akkor regnáló Bill Clintont, nos, távolról sem olyan vad ötlet egy hivatásos színész mint az Egyesült Államok első embere - Reagannek összejött, Schwarzenegger is elérné, ha elérhetné. Ford persze Az elnök különgépének köszönhette népszerűségének ezt az új hajtását, egy olyan filmnek, ami az ő pályájának és a '90-es évek amerikai blockbusterének is találó összefoglalójává vált.

airforceonekiskep.png

James Marshall elnök szerepét eredetileg Kevin Costnernek írták, ő azonban A jövő hírnökével volt elfoglalva, s Fordot ajánlotta maga helyett. Nem is lehetett ez máshogy: Ford a lehető legmakulátlanabb figurát hozza, és valószínűleg nem sokan lettek volna képesek ezt a nemes szívű, áldozatkész, harcedzett, minden pillanatban jó döntést hozó vezetőt úgy megjeleníteni, hogy még egy közepesen sokat látott néző is az áldását adja rá.

Marshall Moszkvában tart beszédet a film kezdetén, azt követően, hogy az amerikai és az orosz kormány közös akció keretén belül elfogja és bebörtönzi Kazahsztán véreskezű vezetőjét, Ivan Radeket (a szótlan Jürgen Prochnow). Miután a menekülttáborokat járva szemtanúja volt a sok szenvedésnek, amit a diktátor uralma okozott, az elnök a jövőt illetően a humanitárius szempontokat a politikai szempontok elé helyezi. E drasztikusnak ítélt megnyilvánulás miatt stábja egyből ugrándozni kezd, Amerika szövetségeseinek és ellenfeleinek reakciójától is tartva. Lehetett volna ebbe az irányba folytatni a történéseket, és ha ma készülne Az elnök különgépe, talán Kathryn Bigelow-val a fedélzeten hiteles képet is kapnánk arról, mire megy egy idealista elnök a szüntelenül torzsalkodó, társadalmi válsággal és egyre nagyobb méreteket öltő terrorfenyegetettséggel megvert globális környezetben...

... ámde Az elnök különgépe nem politikai kommunikáció, nem reflektált valós folyamatokra, csak évtizedének thrilleri vívmányaiból hasznosított, történetesen eltérítő terroristákat, akiket vagy a meggazdagodás, vagy politikai szándék vezérel. Továbbá, csaknem egy évtizedesre nyújtotta a Drágán add az életed! alapfelállását, repülőgépen nem elsőként. Ugyanis belső segítséggel Radek-szimpatizáns ultranacionalisták jutnak fel a Moszkvából felszálló különgépre, s az első család életét fenyegetve követelik a diktátor szabadon engedését, egy olyan, egységes Oroszországról szőve rózsaszín álmokat, ahol a kapitalistákat lepuffantják, akár a kutyákat. Vezetőjük, Jegor Korzsunov (Gary Oldman, aki '97 nyarának, nálunk őszének #1 gonosza volt a mozikban) csalódottan tapasztalja, hogy Marshall elnök az irányításátvétel hevében mentőkabinban távozott, jobb híján így neje és leánya képezhetik követelése zálogát. Na persze, egy olyan elnök, aki alig egy órával korábban hirdetett őszintén megterhelt ábrázattal zéró - zéró! - toleranciát a terroristákkal, ártatlanokat sanyargatókkal szemben, ráadásul kitüntetett katonaként lépett hivatalába, nem fog csak úgy mentőkabinban távozni.

Az égi történésekkel párhuzamosan megalakul a földön a válságstáb az alelnökasszony (Glenn Close) vezényletével, aki a védelmi miniszterrel meg pár katonai vezetői illetőséggel karöltve prezentálja a nézőknek a szükséges, olykor imádnivalóan teátrálisan előadott sarokpontjait egy efféle krízishelyzetnek. És a krízis legalább átérezhető: Korzsunov nem vacakol, mint a mozi mai terroristái, ha ő fegyvert szegez valakinek a fejéhez, akkor jobbára el is süti, csak ha érdeke másképp kívánja, akkor marad pusztán megfélemlítés eszköze a tarkóra szegeződő hűvös cső. Ahogy Marshall halad előre s ellenlábasai is teszik a saját lépéseiket céljuk elérésében, az izgalom nem marad el, s ez a film korának bevett sajátossága volt. Ma kevéssé jellemző, hogy még többedik alkalommal is egészséges filmnézős félelmet tud ébreszteni a főgonosz hűvös ultimátumosztása, az, ahogy egy gyermeket környékez meg agendájával, az, ahogy fegyverét markolja a kardinális pillanatokban.

De legyünk őszinték: hogy egy több szempontból jobb filmkészítési kor gyermeke, s mert egy színész megdicsőülése, attól Az elnök különgépe nem lesz konkrétan jó film. Hiába áldoz sokat a szórakoztatás oltárán, a templomban, amiben ezt teszi, azért meg is rongál ezt-azt. A történet abszurdumát nem kell különösebben firtatni (Clinton szerint gyakorlatilag semmi nem történhetne úgy, ahogy történik, de persze ettől még élvezetes filmnek titulálta), a figurák szimplicitása már zavaróbb. Bár elégszer adja tettei megszívlelendő okát gazfickója szájába a kegyes forgatókönyv, végső soron egyértelműen hitvány erkölcsűvé degradálja ("Bocsánat, hazudtam."), s így csak egy rossz mintázata lesz e filmtípus rákfenéjének, a kelet-európai vagy közel-keleti terrorista együgyű ábrázolásának. Az elnök stábja szinte csak derék emberekből áll, akik golyó elé ugranak, hátramaradnak másokért, nem írnak alá a Marshallt korlátozó papírokat satöbbi, satöbbi - kivéve persze az árulót, akit hamar felfednek, hogy vele véletlenül se keveredjen a néző szimpatikus kapcsolatba, és akinek háttérsztorija szépen ki is maradt a filmből.

A forgatókönyvet viszont annyira nem kell kárhoztatni, Andrew W. Marlowe helytállt első munkájában, hiszen egy elég nagy falat, sok veszélyt rejtő "high concept"-et sikerült a fentiekkel áldva vagy épp verve realizálnia. Tette ezt oly módon, hogy az elnyerje a kritikusok tetszését, és a korabeli közönségét, bár előbbieknél látványosabban jobbra vizsgázott, ami ritka ezeknél a szórakoztatógépezeteknél. S ha már gépezet: a film két Oscar-jelölése (a vágásért és a hangkeverésért) szavatolja a technikai minőséget, ahol kell, ám a vizuális effektusok hagynak helyenként némi kívánnivalót maguk után. Nem túl kellemes látvány Az elveszett világ, Az ötödik elem, a Men in Black, a Csillagközi invázió és a Titanic évében olyasmivel szembesülni, amin ma már egy közepes költségvetésű televíziós sorozatban is fennakadna a néző, úgymint a habkönnyű modellrepülő fizikájával lerendezett filmvégi vízetérés. S ha már filmvégi: szintén a nagyívű akció-thrillerekben bevett formulát követi az, hogy a gonosztevő kiiktatása után még koránt sincs vége az izgalmaknak. A főhős hősködése nem csak a kegyetlen terrorista - stílusos, egy beszólásra is lehetőséget nyújtó - ártalmatlanítására terjed ki, hanem a gép manőverezésére és némi akrobatamutatványra is.

Az elnök különgépe így végképp a legnagyobb Amerika-éltetések egyikévé lép elő, Jerry Goldsmith két hét alatt összedobott, de a filmhez hibátlanul passzoló, patetikus-patrióta taktusaival kísérve. A gyeplőt viszont egy német fickó, Wolfgang Petersen fogta, aki még leforgatott a Warner Bros.-nak egy sikeres, egy közepesen muzsikáló és egy bukó látványpékséget, majd kivonta magát a forgalomból. A nemzetközi forgalmazást intéző Buena Vista pedig az ilyen akciómozikkal számolt le nem sokkal később, s állt rá a következő évtized közepe táján végképp a családi szórakoztatásra.

És megint a szórakoztatásnál kötöttünk ki; mese nincs, erre húz a botkormány. A film szimpla felállásával, kezdő szintű konfliktusával, fekete-fehér figuráival igényeknek felelt meg csupán, s szolgál mellé tapintható feszültséggel, biztos cselekményvezetéssel, impozáns színészgárdával (feltűnik az említetteken kívül például William H. Macy, Xander Berkeley, Dean Stockwell és Philip Baker Hall). De mindenekfelett azzal a szellemiséggel képes igazán érvényesülni, ami megtestesül a Marshall által Korzsunovnak odavetett utolsó szavakban: "Szálljon le a gépemről!".

Ami működik benne, az nagyon működik, ami nem, azt Ford jelenléte feledteti; a színésznek azóta sem volt nagyobb nyitánya az amerikai mozikban a Lucasfilm-produkciókat leszámítva, s azoktól eltekintve is csak A szökevény ért el nagyobb bevételt. Az elnök különgépét megnevezett hibái csak hozzásegítik ahhoz, hogy évtizedének egyik legprecízebb mementója legyen, ha e mára veszélyeztetett (mű)fajjá vált, nagyköltségvetésű akció-thrillert óhajtanánk megismertetni nálunk tájékozatlanabbakkal. Ki tudja, pár évtized múlva talán még az Amerikai Nemzeti Filmarchívum is kikiáltja kulturálisan, történelmileg és esztétikailag jelentős alkotássá, s felveszi a megőrzésre szánt filmek sorába. Nem nagyobb túlzás, mint bármi, ami a filmben történik, nemde?

Címkék

politika kritika harrison ford sony disney thriller 1997 action glenn close gary oldman wolfgang petersen air force one 7csillagos

A bejegyzés trackback címe:

https://aeonflux.blog.hu/api/trackback/id/tr8412469221

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Adam Van Helsing · http://helsing.blog.hu 2017.05.01. 11:24:50

Gyerekként az egyik legnagyobb kedvencem volt, rongyosra lett nézve az rtl-ről felvett vhs :-))
Pár éve, másfél évtized kihagyás után újra elővettem (ezúttal dvd-n), és hát... jaaaaaj :-DD

Zalaba_Ferenc · http://aeonflux.blog.hu 2017.05.02. 08:09:22

A rettenetes trükkök és a szögletes figurák ellenére nagy kedvenc. És Jézusom, már ez is 20 éves!

Seraphin 2017.05.03. 12:53:20

Baromi rég láttam, 18-19 éve, de egyáltalán nem volt ez menő film a Con Air meg a Face/off évében, újranézem, hátha.

Az oldalon található tartalmak kizárólag
18 éven felülieknek ajánlottak.
A belinkelt video- és hanganyagok tartalmáért nem vállalunk felelősséget

Facebook

Beszélt

Filmes naplók

süti beállítások módosítása