- SPOILERMENTES -*

Réges régen, egészen pontosan harminc év elteltével a Birodalom bukása után az annak romjain szerveződő Első Rend, míg a Lázadók örököseként az Ellenállás feszül egymásnak a hatalom megszerzéséért. Végre megint úgy tűnik, mintha a távoli galaxisban az elmúlt évtizedekben semmi nem változott volna (pedig!), és ez végtelenül megnyugtató Erővel hathat a rajongókra. Ugyanakkor szinte biztosan ugyanezt fogják az elégedetlenség legfőbb okaként is megfogalmazni Az ébredő Erő kritizálói.

*FONTOS: A spoilermentesség a kritika szövegére igaz. A kommentszekciót mindenki a saját felelősségére olvassa! A bevett szokás és külön kérés ellenére nem minden hozzászólás elején jelzi az írója, hogy az (egyes esetekben igen durva) SPOILEREKET tartalmaz.

J. J. Abrams legújabb alkotásának eljövetelét az író-rendező keményvonalas rajongói úgy várták, mint egy kisebbfajta messiásét, egy másik sci-fi franchise hívei közül nem kevesen viszont minimum cöcögve ingatták a fejüket már a hír hallatán, amikor végül mégis beadta a derekát, és elvállalta, hogy új életet lehel a Star Wars-univerzumba. Jómagam azok véleményét osztom, akik szerint morogjanak akár habzó szájjal trekkie- avagy trekkertársaim egész bolygószövetségnyi létszámban, minden hibája ellenére a két legutóbbi Star Trek-kaland hiányában nagyjából temethető lett volna az egész sorozat abban a végtelenül unalmas, egyúttal túlburjánzó állapotában, ahogy azokat megelőzően vegetált. Egész egyszerűen túlhaladta magát, átlépett felette a kora, és pont ilyesfajta vérfrissítésre volt szüksége, ami úgy gondolom, egyáltalán nem egyenlő az eredeti Roddenberry-szellemiség szembeköpésével. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy jóval kevesebb lencsevillantással kibírtam volna főleg a másodikat, de legyen ez a legnagyobb bajom.

Ezúttal azonban ismert volt a klasszikus trilógián felnőtt generációk ellenérzése a szülőatya által az előzményekhez kiötlött és forradalminak szánt újításokkal szemben mind a háttérvilág, mind a megjelenés tekintetében. Az minimum sejthető volt, hogy utóbbi kapcsán a "rajzfilmes" stúdió pont az animációból fog visszavenni a régisulis technikák javára, csakhogy a bevezetőben említett folytonosság érzete, illetve ennek az oka egészen megdöbbentő. A narratíva ugyanis nemhogy az ősforrásból merít, ámde konkrétan ismétel nem egy helyen (sőt), s bár szerintem ez ismét Abrams zseniális stílusérzékét bizonyítja, ahogyan sokadjára beletrafál, mihez, hová mi és hogyan passzol a legtökéletesebben, ide a rozsdás fénybökőt, hogy az örök hőbörgők emiatt fognak a leghangosabban, nos, hőbörögni, önplágiumot emlegetve. Valószínűleg az I-III. epizód idején árulást mantrázva ugyanők rázták az öklüket a legvérmesebben, míg a Disney-üzlet megkötése után a széria kiherélését vizionálva jajongták tele az összes létező fórumot.

Már amiatt megérte leforgatni az aktuális darabot, hogy fentiek egyikében se legyen igazuk – soha rosszabb ne történjen a Star Warsszal, minthogy az egeres céghez került, és hogy annak égisze alatt J. J. Abrams Kathleen Kennedy-vel és Lawrence Kasdannel karöltve elkészíthette azt a mozgóképet, amivel a Lucasfilm és jelenleg óriásbébiként duzzogó névadója tartozott nekünk, az őt elévülhetetlen érdemei elismeréseként naggyá és gazdaggá tevő nézőknek. A sztori – ami ha úgy vesszük, ekképpen folytatás, reboot és remake egyben, idén nem az első és még csak nem is a második ebből a fajtából – üresjárat nélkül pörög, mint az a bizonyos stanicli, a történetvezetés hibátlan, a dramaturgia éppen annyi szálat hagy elvarratlanul, hogy ne csikargassuk véresre magunkat a feszültségtől a következő részig; és még a direktor mániájaként, másként szerzői kézjegyeként visszaköszönő rejtélyesség is működik. A figurák motivációi hihetőek, a fordulatok életszerűek, a humor egyszerre tökös és bájos. A látvány és a hangzás egyszerűen pazar, megéri 3D-ben vagy IMAX-ben elmerülni a gyönyörben, amit együtt okoznak. A CGI és a mo-cap a lehető legtutibb mértékben ötvöződik a hagyományos trükkök, jelmezek, díszletek és bábok használatával. A feliratok mellett szoktam letenni a voksot, ennek ellenére tény, hogy a magyar fordítás és szinkron kiváló. A legnagyobb ováció mindezek mellett a színészválasztást illeti, hiszen nyilván örömteli a régi arcok viszontlátása, nem hallgathatjuk el, hogy az ifjoncok fényévekkel tehetségesebbek annál, amilyenek ők valaha voltak, hangozzék ez akármekkora blaszfémiának. A ifjabb szereplők közötti kémia valami egészen félelmetes, legyen szó Domhnall Gleeson, Adam Driver vagy Oscar Isaac alakításáról, ám őket már jó néhányszor dicsérhettük. Daisy Ridley és John Boyega ellenben relatíve újonc nemcsak a franchise, hanem kettejük pályája szempontjából egyaránt, így karaktereik visszafogott és természetes, ezáltal brutálisan meggyőző megformálása egyszerűen lenyűgöző, különösen pedig a fiatalember bőrszínéről, izzadtságáról, stb. szóló, folyamatos és ostoba picsogás fényében számít elégtételnek.

Nem kellett még a védjegynek számító in medias res kezdés sem hozzá, és az első képkocka feltűnésétől kezdve szép csendesen végigbőgtem a filmet. Persze nálam nem meglepő, ha meghatódom, nem szégyellem bevallani, hogy erős érzelmi töltettel képes rám hatni éppen egy félperces tévéreklám is, de ezzel azért megleptem magamat. Menjetek, tegyetek így ti is! Úgyis nyakunkon az ünnepek, ilyenkor mindnyájan megérdemlünk egy kis szipogást büntetlenül.

Kövess minket facebookon és twitteren!